Senator Sharp háza

A mai napomat akként alakítottam át, hamarabb hazaérjek, mint a nejem. Az átszervezés egésze titkáromra hárult, aki tökéletesen bemutatja azzal, hogy az étkezőasztal főjénél ülök, képes lehetek a rugalmasságra.
Az ezzel adta lehetőséggel ritkán élek, a mai nap épp kivételt élvezz. Feleségem az életemben elsőbbséget élvezz, úgy tűnik bokros teendőink mellett mégsem érezz így, avagy így hívja fel a figyelmem elhanyagolására. Egyszerre érzek iránta jelen pillanatban haragot, csalódottságot és valahol, mélyen legbelül fáradtságot. Nem ez az első alkalom, hogy nehéz helyzetbe hozz és választás elé kényszerít: bizonyítsam be a világ előtt képes felülírni Senator Quintus akaratát, vagy tegyek eleget a ki nem mondott kérésének?
Nem szeretek választani és ezt ő is tudja. Nem kényszeríthet rá, mert a jelenlegi helyzetben nem állhatok az ő oldalára és a végtelenségig nem élhet vissza azzal a hatalommal, amit én birtoklok.
A vacsorát korábbra kértem, Hettivel kettesben fogyasztottuk el, legkisebb lányom lelkesen számolt be a napjáról, az elmúlt időszakjáról, eme társalgásból szívesen ki is vettem a részem. Képes volt arra, hangulatomat fokozza, a bennem lappangó fortyogó lecsillapodjon, hogy mire hazaér a ház úrnője hideg fejjel tudjak gondolkozni.
Az étkezést követően felküldtem lefekvéshez készülődni a lányomat, a szolgáló személyzetet - beleértve az emberi és a mesterséges intelligenciával ellátott példányokat - idő előtt engedtem el, vagy küldtem el pihenni. Egyedül akarok lenni a nejemmel, amikor megérkezik.
Teljen el bármennyi idő is, türelemmel ülök az étkező asztalfőjén. Egyik kezemben a táblagép, azon keresztül próbálom kitalálni miként takarítsam fel azt a romot, amit tettével idézett elő. Bombát dobott le a terveim közé és pontosan tudja mennyire nem szeretem a rendetlenséget, a káoszt és az ezzel járó fejetlenséget. Az utóbbi kialakulását kell megakadályoznom.
A lense segítségével érzékelem, a bejárati ajtó nyílik, egyszerű értesítést küld a ház rendszere, a ma esti kérésemnek megfelelően. A felkészülés életem minden szegmensében elkísér, nincs ez máshogy ma este sem.
Cipőjének koppanását, amíg az rajta van, a fényes kőzeten tökéletesen hallani lehet, segít behatárolni, merre jár. A ház legtöbb helyiségeben derengő fény uralkodik, az egyetlen éles az étkezőben, ami számára is jelzi, családunk itthon lévő tagja(i) itt tartózkodnak. Megvárom, amíg idetér, a percek múlása innentől fogva nem számít.
- Szervusz Nina - üdvözlöm kedélyes hangon, mint bármelyik este, amikor hazajövök. Általában azt követően, hogy ő már itthon van, ritka alkalmak egyike, hogy teendőimmel hamarabb végezzek. - A vacsorával nemrég végeztünk, de tettünk félre neked - egyik kezembe egy pohár nem túl erős italt tartok, azt emelem meg, számhoz illesztem és aprót kortyolok belőle. Tekintetemet végig rajta tartom.
- Hogy telt a napod, Szépségem? - az általam kedvelt becenevét kettőnk között szoktam csak használni, kedveskedő mivoltból. Nem hagyom láttatni rajta, miért érkeztem haza, lesz még időnk tettét megvitatni a mai este folyamán. Őszintén érdekel milyen napja volt.

Ha valamit el akarsz érni, akkor vagy csináld egészen, kétségek nélkül, vagy sehogyan sem. Ez volt az elsődleges, amelyet apám egykor megtanított nekem.Meg azt, hogy az életben adódnak olyan helyzetek, amikor a cél, vagy éppen az elgondolás felülírja a törvényeket, a szabályokat, vagy éppen a moralitást is. Ilyenkor pedig nem gondolkodom, hanem cselekszem.
Tettem ezt most is, két nappal ezelőtt, amikor egy álló és még mindig elbírálásra váró projektem kapcsán megtettem a szükséges lépéseket. Nem számított, hogy átléptem a határokat, nem számított, hogy éppen milyen helyzettel élek vissza. Egyetlen dolog lebegett a szemeim előtt: a Kwan 402-5 projekt végre eljusson abba a fázisba, ahol már hetekkel korábban lennie kellett volna.Apám bizonyosan nem gondolkodott volna. Nem lettek volna kétségei azt illetően, hogy mint mindig, most is tökéletes munkát fogok végezni nem csupán a tervezéssel hanem a kivitelezéssel is.Maximalista vagyok és ezt nem csupán apám tudta rólam, hanem Harvey is. Egyszerűen nevetséges, hogy nincs ráhatásom semmire, holott valójában azért vagyunk még mindig ebben a helyzetben, mert az apám lehetővé tette a számunkra.Miért nem bízik bennem annyira, hogy vakon és gondolkodás nélkül, soron kívül átengedi a terveimet? Tudnia kell, hogy tévedhetetlen vagyok mind a költségvetési előirányzatot, mind egyéb más dolgokat illetően is. Nem bízok semmit a véletlenre, ahogyan most sem tettem, és visszaélve a férjem által birtokolt - de elgondolásom szerint kizárólag nekem köszönhető- hatalmával, én magam vettem a kezembe az irányítást. Jó munkát végeztem, noha tisztában voltam azzal, hogy mindez nem maradhat majd sokáig titokban. Harvey rá fog jönni, és nekem elő kell állnom majd a megfelelő magyarázattal. Még az is megfordult a fejemben, hogy megelőzöm majd és mielőtt bármit számon kérne rajtam előállok az általam vélt igazsággal.De nem tettem.Talán valahol kíváncsi voltam, hogy mikor szembesít azzal amit tettem.
Ünnepeltünk. Gyakorlatilag egész délután, és lelki szemeink előtt megjelent a pár hónap múlva esedékes avatási ceremónia, amelyben köszönetet mondunk mindenkinek, aki az egész projekt létrejöttét lehetővé tette.Ironikus, hogy a nevek között ott lesz majd a férjem is, aki lehetővé tette, hogy a Kwan 402-5 mihamarabb finisbe érjen.
Nevettünk, odébb sepertünk a táblagépek világítóan kék fényeit, és a rendszer által választott lágy melódiák mellett beszélgettünk, táncoltunk, és valahol talán meg is könnyebültünk. Hat hónap intenzív előkészítő munka, korábbi négy hónap tervezés, és még előtte újabb három hónap álmodozás előzte meg az egészet. A csapat fáradt volt, de a tekintetük ragyogott az eltökéltségtől és a siker élményének varázslatától.Mindez pedig számomra mindent megért. Még azt is, hogy a férjem elé kell majd egy napon állnom és számot adnom azzal amit tettem. Persze még mindig ott volt a lehetőség arra, hogy a Senatus ostoba indokokra hivatkozva megvétózza a döntést, de reménykedtem benne, hogy idáig nem fajulnak el a dolgok. Ugye nem?
Nem siettem haza. Emlékeim szerint szinte mindenkinek akadt mára elfoglaltsága,kivéve Hettit, aki gyakran várt meg, és nagyjából két órán keresztül mesélt az apró dolgokról, amelyek foglalkoztatják, vagy éppen azokról, amik nyomasztóan hatnak rá.Igyekeztem rá figyelni….tényleg….de az utóbbi idők teljesen lekötötték az utolsó gondolataimat is. És még ott volt Donnie kiállítása is, amelynek megszervezésében feladatot vállaltam.
“Néha jó lenne, ha eszedbe jutna, hogy én is a világon vagyok, nem csak Donnie!”
Vágta a fejemhez pár héttel ezelőtt Hetti, a szemei megteltek könnyel, és úgy viharzott el, nekem hátat fordítva, mintha valami égbekiáltó bűnt követtem volna el.Én próbálok, nagyon próbálok minden gyerekünkre egyformán figyelmet fordítani, ők a mindeneim, imádom őket, még akkor is, ha a legtöbb csupán kötelességből, a fenntarthatóság végett született. Donald más volt. Ő mindig más volt.Hetti a visszatérésem gyümölcse, és az összes közül ő az akiben a legtöbb büszkeség és öntudat szorult. Szívet szorító érzés, hogy időnként nem csupán külsőségekben fedezem fel magam benne.
Késő volt már mire hazaértem. A mattszürke fények lassan pislákoltak a házban, amint nyitottam az ajtót, és nekikezdtem a hazaérkezés utáni rutin dolgaimnak.Erősebb fény vezette utamat az ebédlő felé. Belépve éppen a franciakontyot oldottam meg a fejemen, és kihúzva a tincseket összeszorító tűt szabadon engedtem aranyszín tincseimet, kacér egyszerűséggel leomlani a vállamra.Egy pillanatra megtorpantam, közel öt másodpercre, amikor az étkezőasztal főjén megpillantottam a férjemet.Meglepettségemet az okozta, hogy talán egy kezemen is meg tudom számolni, mikor fordult elő utoljára, hogy korábban érkezett nálam, vagy esetleg nem a dolgozó szobájában találtam rá, hanem itt. Az étkező, noha alapesetben a családi összejövetelek színtere, valójában már egy ideje funkcióját veszítette. Mikor a gyerekek kisebbek voltak, imádtuk a vasárnapi reggeliket.Ilyenkor még engem is rá lehetett venni egy-egy gofrira, palacsintára. Rémes a főzőtudományom, de olykor megcsillogtattam, hogy ha akarok, ebben is jó vagyok.
Vállamról lekanyarítom a háromnegyedes ujjú, vékony szövetből készült pelerint, az egyik szék támlájára vetem , jelentéktelen hanyagsággal. Őt figyelem, egyetlen másodpercre sem veszítem a szemkontaktust vele. Lágyan hunyom le a szemeimet egy tized másodpercre a köszöntését hallva, és csupán óvatosan biccentek feleletül, egyetlen hang nélkül. Még. Megkerülöm jobb oldalról az asztalt, és a tarkómnál finoman túrom át a hajam, még könnyedebben szabadítva fel a fürtöket, hogy végre egy kis levegőhöz jussanak. Kedvelem az eleganciát, de a szabadságot mindennél jobban. Már ha szabadságnak lehet nevezni, hogy tulajdonképpen mindig függenem kell valakitől. Az apám önállóságra és öntudatosságra nevelt, arra, hogy álljak ki az igazamért, és védjem meg magam ha szükséges. Csak éppen azt felejtette el elmondani, vagy szándékosan hallgatott róla, hogy mindez abban a pillanatban érvényét veszíti, hogy egy jövendő szenátor hitvese leszek.Önmagammal azonban nem tudok és nem is akarok szembefordulni.Egymás után lépek ki a cipőimből, két lépés, az első, aztán még egy a második, és ott hagyom ahol éppen találom. Simogatja a talpam a hűvösnek tetsző, de mégis melegséget adó márvány.Végre elérek a férjemhez, és a háta mögé lépve, a két kezem lágyan a vállaira helyezem. Apró, masszírozó mozdulatokkal kezdem kicsit lazítani a vállizmait, miközben előre hajolva, innen hátulról lehelek orcájára egy csókot bal oldalról.
- Jó estét, Édesem.- súgom a füle mellé, valahova az arcának bőrére, csiklandoz a gondosan ápolt borosta, és egy kicsit libabőrös is leszek tőle. Tagadhatatlan, hogy Harvey a mai napig, pusztán a kisugárzásával hatással van rám.És mással is.Felegyenesedem, és megkerülve őt, közvetlenül a mellette lévő széket húzom ki a magam számára, és helyet foglalok.
- Köszönöm, hogy gondoltatok rám, bár nem vagyok éhes. Ünnepeltünk bent a csapattal. Az új projektet.- az utolsó mondat lehetne valamiféle provokáció, de nem az. Talán még nem látta az engedélyeztetést, talán nem is figyelte.Bár kevés dolog van ami elkerüli a figyelmét, ugyanakkor nem hiszem, hogy ez bármin is változtatna.
- De talán később majd megeszem. Még van egy kis dolgom, bár lehet holnapra halasztom. Fáradt vagyok kissé.Vagy csak kimerült. Lehet nem ártana lazítanom….mintha ugyan magával a szó jelentésével tisztában lennék. Szoktunk mi olyat?- nevetem el magam lassan, majdhogynem szórakozottan, mégis egy árnyalatnyi keserédes felhangot csempészek bele. Idejét nem tudom, hogy mikor töltöttünk hosszabb időt kettesben. Igazi időt, amelyet nem a kötelesség határozott meg, sokkal inkább az, hogy igazán egymással foglalkozzunk.
Az előttem pihenő pohár után nyúlok, és megemelem. A könyökömre támaszkodva finoman előre csúsztatom, és fejemmel a borostyán színével csalogatón hívogató kristály butélia felé billentem, a tekintetemmel őt nézve, a szemöldököm megemelem néhányszor.
- Töltenél egy pohárkával nekem, kérlek?- a hangom rekedtsége valóban fáradtságról árulkodik, ugyanakkor tagadhatatlanul jól esik, hogy még ha kicsit felszínesen is, de beszélgetünk egymással. Vagy valami olyasmi.
Vihar előtti csend talán, vagy a beletörődés fuvallata, az elfogadás szellője…vagy egyszerűen csak nem akar velem hadakozni. Én sem akarok. Csak éppen vannak helyzetek, amikor úgy érzem nekem is igenis jár valami. Valami, ami születésem jogán egyszerűen megkerülhetetlen, és jó lenne ha ezt ő is elfogadná.
- Két hét múlva lesz egy előadásom az Amuse-ban.Egy hosszabb hétvégére utaznék. Talán velem tarthatnál.- ha töltött a poharamba a kérésemnek megfelelően, akkor magam felé húztam a kesernyés italt, és egy kortyot ajkaim közé engedve hagytam, hogy ellazítsa az izmaimat, és marja kicsit a torkomat.Többször vetettem már fel annak lehetőségét, hogy elutazhatnánk végre, és úgy érzem ezúttal tényleg lenne mit ünnepelni.A Kwan 402-5 az utóbbi idők legfontosabb projektje volt nálam, és hittem abban, hogy mindaz amit teszek vele, az a művészet előmozdítására született. Még akkor is, ha bárki azzal vádolna, hogy csupán szívemnek legkedvesebb gyermekünk, Donald inspirálta a létrejöttét.

   

Csendben hallgatom végig az ajtó nyílását, majd csukódását. A ház csendes, egyedül Hetti szobájából szűrődhet ki hang, ha elég közel mennénk hozzá. Az általa kedvelt zenéket szívesen hallgatja hangosan, meglehet azért is, hogy szüleit az őrületbe kergesse ezzel, amikor azok itthon tartózkodnak. A ház szerkezete és hangszigetelése mégis tökéletes lehetőséget nyújt arra, csak akkor halljuk, ha elhaladunk szobája előtt.
Most nem ott tartózkodom, az étkezőből tökéletesen hallom Nina magassarkújának a hangját, visszhangot ver a falak között, hangja zene füleimnek, halvány, alig látható félmosolyra húzom szám. Kényelmesen ülök az asztalfőn, amikor akként dönt, követi a ház fényeit. Egyik kezem az ölemben pihen a másik az asztallapon, a poharam köré fonódnak ujjaim. Tekintetem mozdulatait követi, különös tekintettel arra, ahogy a haját meglazítja és hagyja szőke tincseinek aláhulljanak a vállára, majd az egész hátára.
Meglepem. A célom az volt, belsőmben vegyesen keveredik el az elégedettség a csalódottság érzése. Előfordul, nagyon ritkán, hogy hamarabb hazaérek, mint ő, nem szokásom bejelenteni előre, hogy mikorra várható vagyok haza, csak ha késő éjszakába nyúlnak a teendőim. Zakóját leveszi, az egyik szék támlájára teszi, a mozdulat most sem marad észrevétlen, sokáig nem időzők vele.
Másodpercek telnek el, amíg viszonozza a köszöntésemet, ebben a rövidnek titulált időben mégis több minden is történik. Magasságából veszít, ahogy elhagyja a cipőit, haját hagyja még inkább vállai, arca köré tekeredjenek, gyönyörű keretet adva orcájának. Kedvem lelem a látványban, ezt mégis megvonja tőlem, hiszen mögém áll. Érintése, mint mindig, most is kellemes érzéseket vált ki belőlem és ha nem figyelmeztetném magam, képes lenne elterelni a gondolataimat a témáról, amit szeretnék vele megbeszélni.
Újra.
Tekintetem lehunyom, vállaim izmai feszültek és hiába a gyengéd, kérő mozdulat, nem tud rajtuk enyhíteni. Ezúttal nem. Ördögi nő. Arcom enyhén felé fordítom, ahogy közel hajol hozzám, zöldes íriszeiben kapaszkodom meg.
Miért csinálod ezt velünk mindig Nina?
Egyelőre csendben hallgatom végig a beszámolóját, az ünneplésről, az új projektről. Arcom izmai nem rándulnak meg ettől, ha provokálni akar, tudja, hogy ezzel nem fog közelebb kerülni hozzá.
- Nem szokásunk - egyikünk sem az a fajta ember, akit boldogsággal tölt el a tehetetlenség, még ha a pihenés fogalom alá próbáljuk besuvasztani. A hobbijaink, amikor épp időt tölthetünk vele, is mind olyan, ami valamilyen elfoglaltságot ad a számunkra.
Ő sem akar pihenni, ha így lenne nem keresztezte volna az utamat, egyszerű, de annál jelentőségteljesebb tettével.
- Természetesen - biccentek, a székemet hátra tolom, nyugodt mozdulatokkal állok fel mellőle. Nem akarom, hogy bármit is lásson abból, ami átjárja a bensőmet, egyelőre még nem. Lesz még ma este erre alkalom, de ajtóstól sem akarok berontani. Pontosan tudja, hogy mit csinált, hát megkapja a lehetőséget arra, hogy magyarázattal szolgáljon a számomra.
Az étkező sarkában elhelyezett bárhoz lépek, az egyik pohárba ujjnyi italt töltök neki, pont annyit, amennyit magamnak is. Akként készítem el neki, ahogyan szereti, ezen apró dolgokat sosem volt nehezemre megjegyeznem, végképp nem megadni a számára. Lelkemet nyomasztja, hogy mindez sosem volt elég a számára.
- Talán - fordulok meg, egyik kezemben a poharát tartom, a másikat a zsebemben süllyesztem el. Lezser léptekkel térek vissza mellé és rakom le elé a kért italt. - Kettőnk közül te leszel az elfoglaltabb, tisztségem viselésének terhének köpenye nem hárul rám oly súllyal - tekintetét keresem meg és kapaszkodom meg benne, áthatón figyelem őt, némán közlöm vele, ma jutott tudomásomra mindaz, amit tett.
Ellépek mellőle, ellenállok a késztetésnek, arcának puhaságán simítsak végig ujjaim hátával. Visszaülök a székbe, egyik kezem továbbra is a zsebemben, a másikkal a karfán támaszkodom meg. Arcom szőrzetén simítok végig, elgondolkozó kifejezéssel figyelem feleségem vonásait.
- Döntéshozatal nincs a kezemben, semmilyen égető intézkedést nem kell sem meghoznom, sem koordinálni, ahogy hallottam erre megfelelő embereim vannak, így teljes mértékben ráérek - hangomra nyugalmat erőltetek, pedig érzem, miként kúszik fel a gyomromból az iránta érzett csalódottságom. Haragnak nem tudom már nevezni, azon túljutottunk már jóval régebben.
- Kár volt előre ünnepelned. Pihenhettél is volna helyette - vagy a lányunkkal is foglalkozhatott volna és az előtte álló megméretettéseken. Az ő dolga lenne az életre és felkészíteni a házasságra. Alig egy év bekötik a fejét, a leendő vőlegénye megvan már és nem sok időnk maradt arra, együtt lehessünk vele, mielőtt teljesen kiürül a családi fészek.