Dolgozó

A lányok az utóbbi időszakban keveset tartózkodnak itthon. Pontosabban egyre kevesebbet, ugyanis, ha nem az oktatási intézményeikben vannak - hol a tanórákon vagy azt követően az archívumban, esetleg a tanulásra kialakított terekben -, akkor a jó idő eljövetele óta a szabadban garázdálkodnak. Már lassan két éve folytatják felsőfokú tanulmányaikat, mindketten azokon a szakokon, amiért korábban sokat küzdtek, Drue apja nyomdokaiba kíván lépni az implantsebészet területén, amíg Darla inkább a mikrobiológia iránt érdeklődik. Az ezzel járó követelményeket komolyan veszik és nem jellemzi őket a lustaság, most épp csak egy kis fáradt gőzt eresztenek ki a parkban két vizsgájukat követően. Az ikrek idősebbike Bike-S720-szal, míg a fiatalabb Stellarral rója a járdákat.
A család maradék tagját, vagyis az apjukat, az öccsüket és az anyjukat otthon hagyták a hétvége derekán. Felnőtté válásuk már itt van a küszöbön - tehcnikailag azok - és mintha ennek a szelét ők is éreznék, ami tud feszültséget kelteni, legjobb szándékuk ellenére is. Barátaik, ismerőseik már vagy házasok, vagy az idei Tavaszi körforgás alkalmával jelentették be a jegyességüket, ők mégis váratnak magukra, még most sem jeleztünk jövőbeli szándékunkat a rendszer felé.
Van még egy évünk.
Egy kicsit kevesebb.
Természetes módon kíváncsiak, érdeklődnek, a téma mégis kényes idehaza. Az élet természetes körforgása az, még ha vegyes érzések is kerítenek hatalmába a témával kapcsolatban, tudom, hogy túl rossz nem lesz majd nekik. Jóval fiatalabb voltam, amikor a szüleim férjhez adtak és nem sokkal később ők is megérkeztek az életünkbe. Olyan, mintha tegnap lett volna.
Ők felnőttek és közben egy újabb lélekkel bővült családunk, a csodával, amire nem számítottunk, ami hirtelen csöppent közénk és bár életének kezdete rögösen indult, de bebizonyította azóta, hogy van olyan erős és elszánt, akárcsak az apja.
Dalton immár percek óta békésen szuszog az ágyában, az ablakokat elsötétítettem a délutáni alvásának idejére, így sokkal könnyebben lép át az álmok birodalmába. Egy ideig még figyelem, mielőtt óvatosan felállnék, hajamat magam előtt összefogva hajolok közelebb hozzá, hogy puha csókot hintsek homlokára.
Halkan és óvatosan osonok ki a szobából, ajtaja halk szisszenéssel zárul be mögöttem. Amennyiben felkelne a közelében lévő figyelő össze van kötve a ház rendszerével, ami azonnal jelezne mindkettőnknek ha tovább nem akarna pihenésnek szentelni az idejét. A gyerek Gregor és nem szeret aludni, még ha az éjszakákat mostanában sikerül egyben végigálmodnia. Mezítláb, óvatos és halk léptekkel indulok útnak a házban, hogy megkeressem Shanet, akit alig egy fél órával ezelőtt hagytam magára, amíg elaltatom fiúnkat. Az utóbbi időben épp elég dolga van és bár tudom, hogy szívesen szán időt minden csemeténkre az ehhez hasonló feladatokat szívesen vállalom magamra, hogy addig is pihenni tudjam hagyni. A lányok saját tanulmányaikkal így is nyűstölik őt elég rendesen, arról nem is beszélve, hogy a nagyobb hozzá jár órákra is.
- Minden rendben? - sétálok mellé, arcára puha csókot hintek és amennyiben ül valahol, úgy az ölében helyezkedem el - már ha van rá lehetőségem -, de ha épp áll valamerre, gyengéden ölelem át derekát. Az utóbbi időben egyre többször keresztezik ráncok a homlokát és hangulata is sűrűbben felhősödik el. Sokkal többször, hogy az az átlagos kategóriába beleférjen, ennél fogva természetes, hogy aggódom érte. - Tudok valamiben segíteni? - a házimunka jó részét már elvégeztem, az ebéd maradékát eltüntettem, a mosás még várhat magára egy kicsit, több teendő itthon pedig nincs, így amíg a fiúnk alszik, szívesen segédkezem, amiben csak tudok.

Nem látom pontosan, hogy mit csinál, de arra szükségem sincs, épp elég arcának vonásaira pillantanom. Egész nap, ha nem egész héten vagy épp az elmúlt hónapban. Kényszeríteni soha nem állt szándékomban arra beavasson abba, ami a lelkét nyomja, de tudja, hogy mindig itt vagyok a számára, ha mégis úgy döntene szüksége lenne egy megértő fülre. Akkor is, ha többször értjük félre egymást, akaratunk ellenére is.
Az ölében foglalok helyet, kezét emeli, ahogy szabad utat biztosít számomra, a puha csók orcájára ösztönből fakadó gesztus, olyanná vált számomra, mint az oxigén, a lélegzés, hogy ilyen apróságokkal fejezzek ki… lényegében mindent iránta. Fejének óvatos rázását figyelemmel kísérem és halovány, de annál szelídebb mosollyal viszonzom visszautasítását, anélkül, hogy lelkemben kelletlenség keletkezett volna. Egyik kezem emelem, hogy arcának élén simítsam végig ujjaimat, szakállán karistolva végig a bőröm, szürke íriszeim is követik a mozdulatomat. Ölelésébe elkényelmesedem, akaratlanul is közelebb húzom hozzá.
- El - tekintek rá vissza vidámabb mosollyal. - Miután tízszer olvastatta újra ugyanazt a mesét, elhitte, hogy mindegyik alkalommal ugyanúgy fog végződni, utána már gyorsan álomba zuhant - teszem hozzá megmagyarázva azt, mi is tartott ilyen sokáig ezúttal. Az utóbbi időben szokott rá arra, hogy ugyanazokat a történeteket hallgassa végig, mindig más mesét, de azokat újra és újra, de ez újra csak egy olyan dolog, ami nem zavar. Kevés dolog zavar, amíg a gyerekekről van szó, bevallottan az én fejemre könnyebben tudnak ránőni, mint az apjukéra.
- Ühm, nem róhatod fel neki, ha szereti a társaságomat és lefoglal magának - hirtelen csendülő nevetésembe a játékosság költözik egy momentum erejéig, amihez szemöldökeimet is felvonom.
Ajkaim összepréselve, hirtelen behunyt szemekkel rázom meg a fejemet, ismerem annyira tudjam, az ilyen helyzetekben mennyire nem szereti, ha a humorhoz fordulok, mint hangulatoldó eszköz.
- A hétvégéken szeret fent maradni, sőt ha tehetné ilyenkor ki is hagyná a délutáni alvást, de akkor meg estére válik nagyon nyűgössé és fáradttá. A hétköznapokban elég gyorsan és jól alszik el. Egyelőre nem bánom, na meg, hagyunk egy kis levegőhöz is jutni téged itthon - tagadhatatlan, hogy hangos tud lenni a család, főként, ha mindenki itthon van. A lányok az utóbbi években - mióta határozottan rájuk lett szólva - sok mindenbe besegítenek a ház körül és Daltonnal is rengeteg időt töltenek, legalábbis amennyit csak tudnak, a hármasuk tevékenysége pedig ritkán csendes. Na meg, ha tehetem én is körülötte sertepetélek. Közel hajolok hozzá, hogy puha, futó csókot hintsek az ajkára. Kezeimet nyaka köré fonom úgy, hogy tenyereimmel támasztékon találjak rajta. - De ha zavar a hétvégéken is hozzászokatom a gyors elalváshoz - soha nem volt kérdéses, akkor sem, amikor távol volt tőlünk, hogy a gyermekek nevelését ketten visszük és az ő döntéseire, akaratára, kívánalmára mindig tekintettel voltam.
- Egyébként pedig ne törd össze a szívem, hogy nem lehetek örökké mellette. Mindörökké a gyerekek mellett leszek. Így, vagy úgy - kissé megdöntöm jobbra a fejem, halkan nevetek újra csak önmagamon. Másfél év és a napjaim nagy részében egyedül leszek és ez egy kicsit megrémít.

A beszélgetéssel magával hozott jókedvemet nem titkolom el előle, ott tündököl ajkaim ívén, miként szélesebbre húzódnak. Hiába felvont szemöldöke, a jelzése annak, mennyire helyteleníti, amit megengedek a fiúnknak. Kettőnk közül mindig én voltam az, aki sokáig képes volt a hóbortjaiknak hódolni és türelemmel viseltetni ezek iránt - arról pedig nem beszélek a három éve magammal hordozott lelkiismeretfurdalás mennyire él még bennem és kaparja gerincem ívét, amikor Daltonról van szó.
Talán engedékeny vagyok vele, de megérdemel mindent, amit csak adhatok neki.
- Ez valószínűsíthető - imádja az apját, ez kétségtelen. Keresi a társaságát, megy hozzá, hívja játszani, vagy csak egyszerűen az ölébe kéredzkedik, hogy pihenjen meg, de érezhető a kettejük dinamikája mennyivel másabb, mint a miénk, de ez a lányoknál is így volt. Mindkettőnknél tudják, hogy meddig ér az a bizonyos takaró. - De ő élvezi, engem pedig tényleg nem zavar - jutok oda, ahova mindig, ha róluk van szó. Oka lehet annak, amiért éppen ezt élvezi a fiúnk, nekem pedig nem tart semmiből megadni azt, amire vágyik, lényegében ez a munkám idehaza.
Shanenek más, számára az otthonnak nem másnak kellene lennie, mint a pihenésnek és a nyugalomnak. Legalábbis ez az, amire törekszem - és csak ő lehet a megmondhatója, hogy ennek képes vagyok-e eleget tenni, avagy sem.
- Megértelek. Így csak később tudtalak megzavarni - kényelmesen helyezkedem el tenyerének simításában, már ha ez egyáltalán lehetséges még, vagy inkább már csak az izmaim játéka, hogy még közelebb kerüljek hozzá. Szemöldököm játékosan húzom fel, hogy aztán a jókedv hangja törjön elő belőlem.
- Biztos van olyan, amikor nem tudnám már én sem felmenteni őket, de ilyet nem tettek még és addig vagyok boldog, amíg nem is tesznek - nem esik nehezemre egyet érteni vele a témában. Elnézőbb vagyok, annak ellenére is, hogy a rájuk vonatkozóan hozott szabályokat ugyanúgy betartattam velük, soha nem mondtam ellent a közös nevelésünknek. Ők is tudják, hogy a meghozott szabályok nem kijátszhatóak, nem megmásíthatóak, vagy épp nem fogom eljátszani, hogy a férjemnek mondok ellent. Ezekben soha nem engedek nekik, az egység mindig megvan kettőnk között.
Azonban könnyebben tudok azonosulni motivációjukkal, vagy a tetteik mögött húzódó indokokkal.
Kisebb mozdulatokkal rázom meg a fejem, jelezvén, hogy nem kiforgatni kívánom a szavait, legalább is a szélesedő mosolyomból láthatja, hogy nem gondolom magam sem teljes mértékben komolyan saját szavaimat. Csak egy kicsit. - Tudom - egyszerre egyezek bele a meg nem kértbe és látom is be az igazát mondandójának. - A rendszer kevésbé türelmesebb nálam és tudod, hogy nem akarok neki rosszat - ezt a lányoknak sem akartam. A rendszer elveiben neveltük őket és nem szándékozom máshogy tenni a fiammal szemben sem, csak néha, itthon, egy kis engedékenységet megkaphatnak. Azt látom, hogy a lányoknak jót tett annak idején, még ha az eredménye az is lett, hogy én nem pihentem jó pár évig.
Ajkaimnak íve halványul, miként folytatja, egy olyan témával, amiről ritkán esik szó köztünk. Természetes, hozzá tartozik az életünkhöz és az övékben ez lesz a következő lépés és nincs ellenvetésem sem, hogy férjhez adjuk őket, de a szívembe mardosó érzéstől képtelen vagyok szabadulni: ők hozzám tartoznak, az én lányaim. Hangulatom nem csak nekem változik, az övé is, ajkai mellett puhán simítok végig a szakállon.
- Nem sok időnk maradt - hogy minőségi időt töltsünk el velük, mielőtt saját családot alapítanak, mielőtt döntést kellene hozni, hogy kik lesznek azok, akik egy életen át vigyázni fognak rájuk. Talán ez a legnehezebb, rábízni másra azt, ami eddig a mi dolgunk volt. Halk sóhajjal támasztom a homlokom az övének. - Azt ígérték, hogy legkésőbb vacsorára hazaérnek. Jövőhéten még lesz vizsgájuk, hihetetlenek. Hiába nem ugyanazt tanulják, valahogy mindig egy napon kell vagy leadniuk egy anyagot, vagy számadást adni a tanulmányaikról, ikrek minden tekintetben. Együtt tanulnak, együtt készülnek, egy az időbeosztásuk - halkan elnevetem magam, ha nem húzódik el, akkor egy kis ideig még az övének támasztom a homlokom. - Szóval még tanulni is akarnak és Darla bevállalta a mai altatást is. Addig is vagy a parkban, vagy a kávézóban vannak - beszámolókat hallgatnak végig a házas életről, a közelgő esküvőkről és hiába kérdezik őket, nem tudnak még válaszolni arra, hogy mi lesz velük. Szőke angyalom vehemenciáját ismerve nem tudom türelmét mennyire fogja felemészteni a kíváncsisága.

Fejem leheletnyit hajtom le, majd kissé oldalra, miként a hajam igazgatja a fülem mögé. Orcámon pír jelenik meg, mely a bók és a szégyenkezés érzéskeverékének a tükröződése. Túl jól ismer már, hhoz, hogy tudja milyen messzire képes vagyok elmenni a gyerekeinkért, mennyire nem tud számítani vagy érdekelni a saját fizikai állapotom, mindaddig, amíg ők boldogok vagy épp elégedettetek.
- Nem tudom tagadni. De ez a legkevesebb, amit megérdemeltek  - jobb kezemmel vállán, mellkasán simítok végig puhán, lágy mosollyal karöltve. Ő azért dolgozik olyan keményen, hogy én megengedhessem magamnak, hogy itthon lehessek velük. Ennek következtében a minimum, ha minden szükségletem félreteszem értük. Családunk minden egyes tagjáért, beleszámítva ide őt is. - Ezt mindig jó hallani - élvezem érintését és amilyen hatással van rám, még mindig, mintha az a szikra, ami pár éve lángra lobbant nem akarna kialudni, amiért keményen is küzdünk mindketten, hogy ne történjen meg újra, így nem csoda, ha újra kényelmesen helyezkedem el, az új párnámon.
Vidáman és a kelleténél talán hangosabban is nevetek fel replikáját hallva. - Bízom abban, hogy neked legyen igazad. Már nem azért, mert mindent is elnéznék nekik, hanem mert képtelenek lennének olyat tenni, amit már én sem tudnék tolerálni  - nem hiszem, hogy valaha a törvényeinkkel, vagy a rendszerrel szembe mennének, annál ők okosabban és hát a rokonságban is több a magas tisztséget viselők száma, hogy tudják mennyire nem járnának jól ezzel. Ha ez pedig így marad, akkor a férjemnek lesz igaza.
Balomat a nyakáról előbb arcának élére simítom. A jól ismert ráncok, azok, amik egy jó ideje megkörnyékezik. Ujjaim begyével óvatosan simítok végig a homlokán, a művelet végét lágy csókkal pecsétlem a tenyérnyi felület közepén.
Ostobaság lenne azt gondolni, hogy nem aggasztja lányaink jövője, amely az ő kezében van. A fiúkhoz soha nem állt jól, a férjek gondolata pedig annál jobban nincs az ínyére.
- Az egész életüket szinkronban fogják élni - vidámságom kissé talán megkopott a korábbiakhoz képest. Vele ellentétben nem a házasság tényével van problémám sokkal inkább, hogy nem lesznek már itt velünk. Felnövésük mindig is elengedhetetlen tény volt, természetes, ha az embernek gyermekei vannak és mégis… nem vagyok kész elismerni, hogy már nincs szükségük ránk.
- Attól függ. Mikor dolgozol és mennyi munkád van azon felül  - ártatlanul húzom fel a jobb vállamat és döntöm neki az államat is, így szemem sarkából figyelhetem mindössze Shane vonásait. Tagadhatatlanul fény csillant szürkéimben a szabad estét hallva. Ilyen messze nem mentem volna el, az is épp elég lett volna, ha a lányok csak segítenek és egy kicsit felszabadulok itthon, de így, hogy említi.
- Ha van kedved felmehetnénk az Égi Szférába. Akár egy vacsorára, vagy csak a kilátóban sétálni egyet, vagy megnézni egy előadást a színházban. Semmi specifikus nincs a fejemben. Nekem az is tökéletes, ha itthon maradunk  - tudja, hogy ilyen tekintetben teljesen kompromisszumkész vagyok. Épp ugyanolyan jól tudom magam érezni hajlékunk falai között, az együtt eltöltött időben, mintha kimozdulnánk. Kiegyenesedem ültömben, talán kicsit többet mocorgok most, mint általában szoktam. - De akár be is zárkózhatunk, kirakva a "szülők ma nem tartózkodnak itthon" táblát az ajtóra - kacérság húzza szélesebbre a mosolyomat. - Oda elég lenne csak egy magassarkút felvennem, a leggyorsabb elkészülésem lenne - játékosan húzom fel a szemöldököm, az utóbbi ötlet tudom, hogy nem lenne egyáltalán ellenére.

- Attól függ - szelíd ívekbe nyúlnak az ajkaim. Tagadni soha nem tudnám, hogy vannak személyek az életemben, akik fontosabbaknak annál, minthogy a saját igényeimet előre vegyem. Mert nem számít, ha fáradt vagyok, ha a segítségemre van szükségük zokszó nélkül ott termek mellettük. - Ti mindenekelőtt álltok - könnyedén vonom fel az egyik vállamat, nem azért, hogy a kijelentésem tényét lekicsinyítsem. - Számomra tényleg ez a legkevesebb, amit adni tudok nektek - ők tesznek engem boldoggá és teljessé, így miért is bánnám, ha egy kicsit jobban nyüstőlnek?
Amíg ez nekem ennyire egyszerű, úgy tudom, hogy ő annyira nem ért velem teljes mértékig egyet.
- Tudom - húzódnak szélesebbre az ajkak. - Ezért is arcátlankodom ide, amikor talán nem is kellene, de ezt meg én érdemlem meg - jóízűen nevetem el újra csak magam. Jó, tudjuk mindketten, hogy leginkább az ő borús gondolatain szeretnék segíteni és mivel nem avat abba bele, ami nyomja a lelkét, így azt az eszközt választom, amivel tudom, hogy egy kicsit tudok rajta könnyíteni. Ha mással nem is, azzal, hogy egy kis időre elvonom a figyelmét.
Később, tisztább fejjel talán egyszerűbb lesz neki is.
- Remélem is, hogy jó visszatartó erő a számukra, hogy több oldalról is kapnák az áldást, ha megmernék tenni - nem csak annak nem tetszene egy ilyen cselekedet, akinek az ölében kényelmesedtem el, de a családjaink több tagjának sem. Számos magas tisztséget viselők vesznek minket körbe és mindannyian tudjuk, hogy a nyilvánosság előtt őket is képviseljük. Legalább is valamilyen formában így van.
Valamint, ha igazam van, akkor, ha az egyik megteszi, követi a másik is, csak hogy tényleg teljesen szinkronban éljenek. Különös az a kapocs, ami köztük van, mindig örömmel nézem ezt és remélem még egy kis ideig hajlékunkból fogom tudni nyomon követni.
Közel maradok hozzá, ha már idehajoltam hozzá, akkor egy kis ideig maradok is, legalább is addig, amíg az est programjára rá nem térünk. Hirtelen jött ötletek ugranak az eszembe, semmit sem terveztem mára különösképpen. De ha már kapható az alkalomra és úgy tűnik, hogy igen, mert nagyon más dolga nincs már az estére… akkor most már lesz. Mindössze ki kell választania, mi az, ami az ínyére van. Csak olyanokat sorolok fel a számára, ami még neki is tetszett - akkor is, ha ehhez ki kell mozdulni.
- Azok elengedhetetlen kellékek - megjátszott komolysággal bólogatok a cipőkre vonatkozó kitétellel, csak hogy egy szívdobbanással később kezem teátrálisan a szívemre tegyem, teljes felháborodásom jelképeként. - Hadnagy! Fenyegeti a ruhatáramat!? - torkom köszörülöm meg, hogy visszafojtsam a feltörni kívánkozó nevetést. Egy kis ideig farkasszemet nézek vele, aztán könnyedén megvonom a vállamat. - Aggodalomra semmi ok! Semmi olyan ruhám nincs kéznél, ami túl bonyolult lenne… A hámozáshoz - más tekintetben azok, de azért készültek el abban a formában, hogy neki később könnyebb dolga legyen.
Nem állítom, hogy ellenemre lenne bármennyire is az, amit szeret látni rajtam. Még ha némelyik túl kihívó is, akkor is szeretem őket hordani.
Karján simítok végig, miként közelebb hajol hozzám, tenyeremmel előbb a tarkójára simítok, majd az ujjaimat hajába fúrom bele. A levegő egy pillanatra bennem reked, amikor forró lehelete a bőrömet éri, szívem gyorsabb ritmust üt meg közelsége miatt. Fejemet kicsit fordítom csak oldalra, annyira, hogy szemem sarkából láthassam.
- Bármikor zálogba adom neked - kacér mosolyra húzom az ajkam. Az övéit keresem meg, hogy egy futó csókot lehelhessek rá, miközben az ujjaim a hajával játszanak. - Kiváltásának ellenértéke szabadon megszabható - suttogom alig halhatóan az ajkára, mintha valaki más is lenne még itt rajtunk kívül.

Lányaink kapcsán helyeslően bólintok és ebből adódóan tartom magam ahhoz, nem fogjuk megismerni azt, amikor nem mentem fel cselekedeteik miatt. Szeretem minden fél szempontját figyelembe venni és megérteni a tetteik mögött húzódó indokokat. Tovább magam sem firtatom a témát, nem is lenne hová csűrnőm a szavakat, így inkább csak élvezem érintését a ruhámon keresztül. A mai napunkat itthon töltöttük így nem vittem túlzásba az öltözködést sem. Egy lazább - ámbár még így is elegáns - nadrágban kúsztam, másztam a fiúnkkal együtt, egy szintén egyszerű toppal egyetemben. Aktív korszakát éli Dalton, az itthoni időtöltéshez mostanában ritkábban tudom a ruháimat hordani.
- Ühüm - bólogatok komolyságot színlelve, némi tetetett rosszállással fűszerezve azokat a bizonyos következményeket. - Fogyasztja a saját denariusát Uram - mintha egyébként nem tenné meg így is. Nem arról van szó, hogy két kézzel szórnám a pénzt, ez az egy dolog sosem jellemzett, még akkor sem, ha olyan családi háttérrel rendelkezem, ahol megtehettem volna. De ha meglátok egy-egy tetszetős darabot a butikokban, ritkán állok neki ellent. Előbb, vagy utóbb úgyis akad alkalom, ahova felvehetem őket. Azonban, ha eltépi őket, akkor azokat pótolni is kell. - Különös hobbija van - játékosan húzom fel a szemöldökeimet, tudtára adva, hogy teljes mértékben sosem volt ellenem az ilyen vehemens reakciója.
Nőként is nyilván örülni tudok annak, hogy a férjem annyira vágyakozik, hogy képtelen a türelem oltárán áldozni és egy rövidebb, ám annál drasztikusabb megoldást választ. Az elmúlt néhány évek a tanúbizonysága annak, szenvedélye koránt sem zavar.
- Az lesz, ebben biztosíthatlak - mosolygom szélesen, fejben pedig sorba veszem mik azok a darabok, amelyek kipróbálásra várnak és ami azt illeti elég gyorsan tudok dűlőre jutni azok között, melyek illenének a ma estéhez. Még így is marad választásom…
De ez már legyen az est zenéje. Most valami egészen mást szeretne. A levegő élesen szökik a tüdőmbe, ajkaim között és talán ott is ragad néhány, gyors ütemet váltó szívdobbanás erejéig. Alsó ajkamba harapok, tagadhatatlanná vált újra, hogy mennyire lázba hoz a felvázolt jövőre vonatkozó ígérete. Elevenen ég még emlékeimben az első alkalom, amikor megtette, amit az egész éjszaka hozott, hiába teltek el évek azóta. Az izgalom azóta is épp ugyanúgy jár át, mint akkor tette, ebben nem változott semmi és azóta ez többször vált a randevúnk visszatérő motívumává is.
És nem bánom.
- Bármit megadok - érintem meg ajkait a sajátommal, csókot lopva tőle. Könnyelműnek hangozhat a kijelentésem, de mindketten jól tudjuk sokkal több igazság lapul mögötte. Kompromisszumkész vagyok mindennel kapcsolatban és hamarabb is engedek, de életünk nem alakult soha úgy, amit bánnék, még ha a döntés nem mindig van az én kezemben. Így tudom, hogy nem tudna már olyat kérni, amit valamilyen formában nem adnék meg a számára. Ha volt is idő, azok elmúltak, érzem a bőröm alatt meghúzódó izmokban. Elhajolok tőle kissé, szabad kezemmel arcának élén simítok végig, saját ajkaimon élénk mosolyt viselek. - Ha ez a kívánságod, akkor örömmel teljesítem.