Greymare ház

Hosszúra sikeredett az éjszakai műszak. A férfi, aki ellen elfogadóparancsot rendeltek el, nem tartózkodott a lakhelyén, sem egy olyan helyszínen, ahol általában feltűnik. Tartarus magasra emelt épületei között, amik többször nyúlnak a talajréteg alá, eltűnt. Mintha maga a föld nyelte volna el, holott erről szó sincs.
A város kapuinál felszerelt kamerák azonnal jeleztek volna, ha látják áthaladni rajta, így annak az eshetősége esetleg a Heremusba menekült volna, teljességgel kizárt.
A hajtóvadászat miatt egész éjjel talpon voltunk és ahogy az Atlasba tartó vonaton ülök érzem a végtagjaimban a kimerülést.
Bosszant a helyzet. Nem lenne szabad ilyen egyszerűen elbújni előlünk, még ha tisztában is vagyok azzal, ahogy ezt képes volt kivitelezni sokkal nagyobb kapcsolati hálót feltételez, mint, ahogy ezt eleinte bárki is gondolta volna. Ami azt illető irtó kevés tény áll a rendelkezésünkre.
A vonat finom döccenéssel jelzi, hogy megérekezett a városba. A nap már rég felkelt, a horizonton teljesen átbukott és lassan vánszorog fel az égbolton és ahogy látom egész nap az a szándéka, megvakítja azt, aki idekint jár.
A parkolóban hagyott motorra pattanok, a bukósisak üvegje automatikusan elsötétül, amiért hálás vagyok. Fáradtságom ellenére is odafigyelek az útra, amíg hazaérek, sőt, ami azt illeti egyre inkább térek magamhoz, ahogy egyre gyorsabb tempót diktálok a járművel. A menetszél a kabátomba kap, energiával tölt el és elhatározással: a következő műszakom előtt újra átnézek mindent, amit a rendbontóról tudni lehet. Amíg haladok, addig a lencse segítségével beállítok minden emlékeztetőt és értesítést, amit az Ordo központjából kaphatok, beleértve a riasztásokat is, ha esetleg bármelyik kamera azonosítaná az illető arcát.
Mire mindennel végzek meg is érkezem az otthonomba. Nem hogy a munkát letettem volna, inkább csak többel is érkeztem haza, de Simon nappal dolgozik, így nem zavarhatja ennek a ténye.
A garázsban hagyom a motort, rajta a bukósisakkal és innen közelítem meg.
- Megjöttem - ha az ajtó szisszenő hangja nem lett volna elég arra, hogy feltűnjön a házban élőknek, akkor a hangomat is hozzá párosítom. Nem áltatom magam azzal kapcsolatban, hogy aludna, ismerem már annyira tudjam, ő is korán kel, amikor a munkájába készül.
A macskáról nem veszek tudomást, bármennyire is próbálkozik a lábamhoz dörgölőzni és a férfi keresésére indulok a házban. Jól esne egy kávé. Ha esetleg nem főzött volna még, akkor az okosotthonra csatlakozva indítom el a gépet. Nem sokat tervezek ma aludni.
- Mikor indulsz?

Az egyenruhám makulátlanra vasalva, a kanapé támlájára terítve várakozik, míg én frissen zuhanyozva, tiszta gyakorlóban ülök a konyhaasztalnál a lelkesen doromboló Izével az ölemben. A bal kezemben a forró gőzpamacsokat lehelő kávéscsészét tartom, míg a jobbal a digitális kijelzőn pörgetem a jelentéseket.
Bőven időben keltem, a szokásos reggeli rutinom nagy részén már túl vagyok. Futás után reggeliztem és le is zuhanyoztam, és már a második kávémnál tartok.
Nem kell sietnem, és remélem, hogy sikerül legalább pár percre összefutnom Kat-el, mielőtt indulnom kellene. A mai napom nem ígérkezik túl kellemesnek; ezek a fajta megbízások sosem végződnek úgy, hogy igazán elégedett lehessek az eredménnyel.
Amíg várok, előhívom a naptárat, hogy ellenőrizzem programokat. Sűrű heteink lesznek, tele olyan programokkal, amikről pontosan tudom, hogy Kat utálni fogja őket, így nem is rángatom magammal. Egy unkahúgom és egy unokaöcsém születésnapja, egy formális fogadás, és egy családi vacsora.
A műszakjaink mellett most kifejezetten keveset fogjuk látni egymást.
A képernyőn felvillan a garázskapu visszajelző ikonja, így mire az ajtó nyílik, már számítok a feleségem érkezésére.
Elég rá egyetlen pillantást vetnem. Nyúzottnak tűnik, későn érkezett és a szemében lobogó sötét elhatározásból könnyen kitalálom, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerette volna.
Letessékelem az ölemből a bosszús morgással tiltakozó Izét, és felkelek a székről.
- Szia… - egy őszinte mosoly is jár a köszönéshez, hiszen vártam, hogy lássam. – töltök neki egy kávét, a csészét leteszem az asztalra, hogy könnyen hozzáférjen. A macska természetesen azonnal megrohamozza Katrinát, aki szokás szerint tudomást sem vesz az ezer decibelre felcsavart dübörgő dorombolásról, és a lába körül tekergő, törleszkedő jószágról. Szinte sértő, mekkora lelkesedéssel és energiabefektetéssel próbálja magának megnyerni ez a macska, míg az én szeretetemet magától értetődő, alanyi jognak értelmezi.
- Kérsz reggelit?
Szinte biztos vagyok benne, hogy nem kér, de mégis megkérdezem. Minden alkalommal.
Megvárom, hogy közel érjen az asztalhoz, addig is figyelem a mozdulatait, a tartásából, a válla feszességéből próbálom megtippelni, milyen hangulatban van.
Most is hagyok neki lehetőséget, hogy kitérjen az üdvözlésnek szánt érintések elől. Egy puha simítás a nyakán, egy könnyű csók, a testemet futólag az övének döntöm, ha érzem a fogadókészséget irányából. Bevált rendszernek mondhatjuk már, hogy ilyenkor én kezdeményezem a testi kontaktust, de bármikor kitérhet előle anélkül, hogy ennek bármilyen következménye lenne. Tisztában voltam vele az elejétől, hogy különbözünk. Mind az igényeink, mind pedig az, ahogyan kifejezzük az érzelmeinket.
A kérdésére az órámra pillantok.
- Ötvenkét perc múlva…
Így még van egy kis időnk.
- Milyen volt a műszak?
Adok neki lehetőséget, hogy elmesélje, mi történt, és beszéljünk róla, akár ötleteljünk, ahogy arra is, hogy rövidre zárja a kérdést.
Látom rajta a feszültséget. Túlságosan jól ismerem már ahhoz, hogy ne vegyem észre a bosszúságát.