Nina Sharp

Nina Sharp, avagy Nina Moseley, a korábbi Senator Quintus legidősebb leánygyermeke az örök kettősség. Ez elsősorban abból adódik, hogy születésének idején az egész család, elsősorban természetesen az édesapja, de még az édesanyja is fiú utódra számított.Az első órákban, talán még az első napokban is csalódottak voltak a gyermek nemét illetően, majd szépen lassan megbarátkoztak a gondolattal, és reménykedtek benne, hogy a későbbiekben majd megszületik az a várva várt fiú örökös, aki majd apja helyébe lép.Nina-t azonban a sorban újabb két lánygyermek követte, éppen öt és újabb öt évvel később. Így történt meg, hogy a Senator, ebben a pozíciójában fiú utód nélkül távozott, és nem kívánt élni a klónozás adta végtelen és kiaknázatlan lehetőséggel.Indokai között számtalan ok szerepelt, de elsősorban az, hogy hitvallása szerint ha valaki nem éri el a tökéletességet a számára alapvetően megadatott időben, a későbbiekben sem fogja.Nem hitt abban, hogy a tudománynak jogában állna a természet törvényei fölé magasodni. Nem Istenben hitt, vagy valamiféle magasztosabb hatalomban, sokkal inkább abban, hogy az élet végessége, a lélek búcsúja oly magasztos eszme, melybe sem jogunk, sem morális fennkölt eszmeiségünknek nem állna módjában beleavatkozni.

Nina számára nem adatott meg, ami a húgai számára.Neki előre elrendelt élete, előre elrendelt iskolái, előre elrendelt társasági kapcsolatai, előre elrendelt házassága, előre elrendelt célja volt. Megfelelni annak, hogy a későbbiekben olyan férfi mellett álljon, és olyan férfi mellett legyen erős és rendíthetetlen támasz, aki apja nyomdokaiba lép majd. Egészen apró korától kezdve elsősorban arra nevelték, hogy megfelelően tudjon másokkal kapcsolatot építeni, megfelelően tudjon jelen lenni az élet bármely területén. Nina számára sosem létezett valódi és kézzel fogható szabadság, de igazából nem is nagyon tudta, hogy mi az. Néha irigykedett amikor a húgai iskola után azt csináltak amit szerettek volna, de neki még számtalan külön oktatáson, vagy éppen társasági eseményen kellett megjelenni a Senator oldalán. Donald Moseley ügyelt arra, hogy a környezete tökéletesen tisztában legyen a lánya nevével, és azzal, hogy a pozíciót a későbbiekben bárki is veszi majd át tőle, Nina mellette éppen úgy meghatározó lesz, mintha férfinak született volna. Ez a nevelési elv a későbbiekben visszaütött. Nina sokszor és néha visszaélve a helyzetével a saját útját járja, mintha számára éppen úgy kijárt volna az a szenátori szék, amit jelenleg a férje foglal el.

Családcentrikus. Ez elsősorban édesanyja öröksége, aki egykor primaballerina karrierjét áldozta fel azért, hogy odaadó felesége legyen szenátor férjének és gyermekekkel ajándékozza őt meg.Lányai sokáig úgy hitték, hogy a nő a férje halála után, a megállapodásuk értelmében a halála után visszatér közéjük, és harminc éves testében új erővel és kitartóan fog majd szerettei körében tevékenykedni. Legkisebb unokája, Henrietta szinte várta a pillanatot, amikor a nagymamája mellett először vehet majd a lábára balettcipőt.Helyette azonban csak egy üzenet maradt a halála után:

“Drága Lányaim!
Nem kívánok visszatérni.Sosem tudtam elmondani nektek, de Nina, te talán érezted, hogy imádott férjem halála után egy darab a szívemből kiszakadt és utánament. Képtelen vagyok újra és újra folytatni. Nélküle nem. Talán egy napon majd megértitek, hogy az ember életében csupán egyetlen tökéletes személy létezik, és ha rátalál, nincs erő amely elszakíthatná tőle. Halálon innen és túl is hozzá vágyik.”

Anyjuk halála után a családot immáron Nina igyekszik összetartani, és minden erejével arra törekszik, hogy megmaradjanak egymásnak. Tökéletes szervezője a családi vacsoráknak, és havonta egy alkalommal megrendezi a Sharp Estéket, melynek keretén belül férje és a saját családjának tagjait igyekszik közelebb hozni egymáshoz.
A gyerekei jelentik a munkáján kívül a mindent számára. Noha mindegyik már felnőtt, kivéve a legkisebb Henriettát, aki második visszatérte után nem sokkal született, ugyanúgy ragaszkodik hozzájuk, és ugyanúgy igyekszik figyelemmel kísérni az életüket, ahogyan tette korábban.

A munkája az egyetlen, amelyben nem volt kérdés, hogy ha nem ezt az utat jelöli ki számára az édesapja, akkor is ezt választja.Korán megmutatkozott tökéletes térlátása, remek stílusérzéke, fegyelmezettsége, rajztehetsége. Kiválóan bánt a formákkal, és tökéletesen ötvözte a fantáziát és a realitást.Ambíciózus, a sikerre törekszik, tulajdonképpen bármi áron, ahogy apjától tanulta. Nem számít, hogy mit kell tenni, ha úgy érzi, hogy jó amit csinál, akkor bizonyos apró határokat átlépve is megvalósítja az elképzeléseit. Nem egyszer él vissza a férje pozíciójával és lehetőségeivel, ahogyan igyekszik a maga hasznára fordítani azokat.Rengeteg súrlódás és konfliktus az eredménye mindennek.Nina meggyőződése az, hogy a cél minden esetben szentesíti az eszközt, még akkor is, ha tudja jól, hogy esetenként nem csupán szabályt, de majdhogynem törvényt is sért.

Mindennek ellenére a férjével szemben lojális, és a maga módján odaadó, jó feleség. Soha nem feledkezik meg egyetlen fontos eseményről sem, ahogy arról sem, hogy próbáljon meg néha több időt kiszakítani a maguk számára Harvey-val. Ez roppant nehéz, hiszen a szenátor elfoglalt ember, nehezen találja az egyensúlyt a hivatás és a magánélet között. Ebben pedig gyakran inkább nehezítő körülmény számára a felesége, aki viszont kikövetelni igyekszik magának azt az időt amit egymásra kellene fordítani. A házasságuk éppen ezen okok miatt, noha a közös véd és dacszövetség okán kikezdhetetlen, érzelmileg bizony ingatag.




3059. augusztus 31. - két nappal Donald Moseley, Senator Quintus halála előtt.

Este nyolc óra volt, amikor megérkeztem a szülői házba, ahol anyám aggasztó hírekkel fogadott. Apa megint rosszul lett, és ezúttal elég komoly a gond, segítséget mégsem hajlandó elfogadni. Az orvosok szerint örülhetünk ha megéri a másnapot. Ha még életében látni akarom….látni akarjuk, akkor jönnünk kell. Nem volt kérdés, hogy megtesszük, mégis hiányos létszámmal érkezett a család. Harvey nem válaszolt a lense üzenetre sem, képtelen vagyok bemérni, hogy éppen merre járhat, mert zsúfolt és igen szerteágazó a programja. Egyszerűen siralmas, hogy az utóbbi időben olyan kevés lehetőségünk volt arra, hogy az egyszerű, hétköznapi dolgokat megbeszéljünk. Ha csak annyit, hogy ki legyen Lena lányunk kiszemeltje, akinek családjával még időben meg kell kezdeni a kapcsolatok szorosabb kiépítését. Vagy éppen Donald esetében mitévőek legyünk, hiszen az elsőszülött fiunk álmodozó és gyakran elkalandoznak a gondolatai, ellenben remek képzőművész. Az alkotásai már most megragadják az ember képzeletét. Ráerőltessük a jövőt, egy olyan elképzelést, amit soha nem fog magáénak érezni, amibe lehet, hogy lelkileg össze fog roppanni? Gyakran eszembe jut, hogy ő az első és talán egyetlen olyan gyermekünk, aki nem feltétlenül kötelességből, vagy a jövő fenntarthatósága végett fogant, sokkal inkább azért, mert azokban az időkben minden olyan tökéletes volt Harvey és közöttem. A kezdeti elrendeltetett és minden szempontból eszményinek mondott, de az érzelmeket- legalábbis részemről- nélkülöző házasságunk egy olyan pontra jutott, amikor először éreztem azt, hogy valóban tudnám szeretni a férjemet. És szerettem is. Csak éppen nekem sosem tanították hogyan legyenek őszinték azok az érzések. Nekem megtanították az engedelmességet, az elfogadást, vagy éppen azt, hogy egyenesen és gondolkodás nélkül álljak ki magamért,a családomért, de ennek mibenlétével, hogy legbelül mit kellene éreznem, nem beszélt senki. Magam tanultam meg és fedeztem fel. A szerelmet, az odaadást, a valódi, és szívből jövő hűséget, amely soha egyetlen pillanatra sem ingott meg, amiben hittem, és amely a legfontosabb volt számomra. Azokon a napokon, amikor Donald fogant, én szerelmes, bolondul szerelmes voltam a férjembe. Vajon köze van mindennek ahhoz, hogy Donald más lett? Hogy csordultig van érzelmekkel, amelyeket éppen úgy szabályoznom kellett volna, és még mindig kellene, ahogy velem tették egykor. Mégsem tudtam megtenni, hiszen olyan gyönyörű volt, amikor szárnyalt. Lena józansága, tisztánlátása, és Donald bohém világa tökéletes kombináció volt.Pedig tudtam, hogy a végtelenségig nem engedhetem mindezt. Tudtam, de nehéz volt elfogadni. Mindent meg akartam nekik adni, még akkor is, ha szembe kell mennem a hagyományokkal. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy mindez csak az én fejemben létezik így. Valójában igenis be fogok állni a sorba és teszem mindazt, amelyet kötelességként rám szabtak. Talán csak nem vagyok felkészülve arra a pillantásra, amelyet apám is kapott tőlem egykor, és amellyel most is méregetem, miután belépek a hálószobája ajtaján és megállok az ágya mellett.
Hófehér, reszkető kezét a paplan alól kihúzza és felém nyúl. Ujjai sürgetőn mozognak, hívogat, hogy fogjam meg a kezét. Megteszem. Irgalmatlanul hideg. Mintha az élet utolsó apró nyomai is elfutni látszanának belőle.
- Nina….drága kicsi Ninám…- a hangja el elfúlik, a levegő puszta belélegzése és kifújása is megterhelő a számára.Lehetett volna ez másképp, lehetett volna reménnyel teli, de ő másképp döntött, és mi ezt elfogadtuk. Mi mást tehettünk volna?Meglepődve, lassan vonom fel a szemöldököm, érezhetően meglep ez a bizalmas hangnem, amelyet még magunk között is ritkán engedett meg magának.
- Bocsáss meg nekem!- rekedt hangja szinte lehelet, érzem, hogy a szavainak őszinte és visszavonhatatlan súlya van.
- Miért, apa?- kérdem őszinte meglepettséggel a hangomban, és egy pillanatra erősebben szorítok rá azokra a jéghideg kezekre.Forró életerőm lehetetlen kontrasztba kerül az ő elmúlásával.
- Hogy boldogtalan vagy. Hogy sosem éltél igazán.Sajnálom, Nina. Mindent sajnálok.
Némán hajtottam le a fejem és megráztam. Nem volt miért bocsánatot kérnie. Hiszen én boldog vagyok. Megvan mindenem, amire csak vágyakozhat egy ember. Gondtalan élet, létbiztonság, tökéletes hivatás,szerető család, gyerekek. Miért ne élnék, és miért ne lehetnék boldog? Ez a gondolat azonban, utolsó találkozásom apámmal még életében azonban befészkelte magát a tudatom legmélyére, és azóta is számtalanszor felteszem magamnak a kérdést: boldog vagyok én egyáltalán, élek én egyáltalán? És egyre kevésbé vagyok biztos a válaszban.

3059. szeptember 8. - Donald Moseley, néha Senator Quintus temetésének napja

Judith, a fiatalabb húgom megállás nélkül zokogott, és a férje bal oldalának dőlve, fehéredésig markolta a fekete zakó gallérját.Időnként egy-egy hevesebb felzokogást a szája elé tartott hófehér zsebkendőbe fojtotta. Annalise, az idősebb húgom magába roskadva ült a széken, a legidősebb fia mellette foglalt helyet a széken, és némán helyezte kezét az anyja összekulcsolt kézfejére. A kamaszok bizonytalan mozdulatával, mint aki még nincs tisztában azzal, hogy mit kezdhet ezzel a helyzettel. Nem lehet hibáztatni, hiszen mi magunk sem nagyon tudtuk. Apa, saját döntése jogán nem kívánt élni a klónozás adta lehetőséggel, és nem akarta újrakezdeni egy fiatalabb, életerősebb testben.Szerettem volna megérteni miért határozott így egykor, de valahogy képtelen voltam vele azonosulni.
“Csak az nem fél a haláltól, aki tudja,hogy mindez végleges.”
Ez a felirat díszelgett a dolgozó szobájának fő falán, éppen az óriási mattfekete márvány íróasztal mögött.Most pedig ez a felirat díszíti az urnát, amely a hamvait őrzi, a kérésének megfelelően.Azzal a szertartással, csendesen búcsúztatva, ahogyan azt ő meghagyta.
Anyám közeledett felém. Szép arcán a vonások eltorzultak a végeláthatatlan sírás miatt, amely apám betegsége óta mindig kisérti. Alkohollal és némi gyógyászati célra szánt, erősen átdolgozott anyaggal igyekszik csillapítani a benne tomboló, és megállíthatatlan érzelmi vihart.Az utóbi hónapokban legalább tizenöt kilót fogyott, noha soha nem volt erős alkata, olyan volt mint egy papírmasé kisasszony, akit bármelyik pillanatban felkaphat a szél és tovarepíthet.
Én álltam ott, a tőlem megszokott és elvárt, rendíthetetlen nyugalommal, és igyekeztem erős támasza maradni a családnak.Valaki, aki pontosan tisztában van azzal mi következik, hogy miképp folytassuk majd apa nélkül, és hogyan fog megbirkózni a férjem, Harvey Sharp a rá háruló kötelezettségekkel.A Tanács a mai napon kézbesíti a kinevezéséről szóló értesítést, a szokásjog szerint.Erre a pillanatra készítettek fel egész életemben, a születésemtől kezdve. Arra, hogy egy napon majd a lánya leszek az egykori Senator Quintusnak és a felesége az újnak.
- Merre van Harvey?- érdeklődött anyám csendesen, miközben lassan végigtekintett mindannyiunkon.
- A dolgozó szobájában. Most kapta kézhez a Tanács levelét a kinevezéséről.
- Miért nem vagy vele?
- Időt akarok hagyni neki. Még ha tudtuk is, hogy ez lesz….Anya! Más valamit tudni,és más valaminek a részese lenni.
- És te hogy viseled?
- Hogy viselném? Meghalt az apám, aminek köszönhetően a férjem lép az örökébe. Van más választásom?- néztem rá oldalról az aprócska, törékeny asszonyra. Mindketten tudtuk, hogy hogy ha férfinak születek, most minden más lenne.Nem volt választásom. Sosem volt.
Lassú, koppanó lépteket vezetek a férjem irodája felé, magára hagyva anyámat, a zokogó húgaimat.Én nem sírok. Mások előtt biztosan nem, az nem jellemző rám. Nem vagyok érzéketlen, csak számomra az érzelmek megélése nem tartozik másra.Még a családomra sem. Még akkor sem ha össze vagyok törve. Mert össze vagyok.A résnyire nyíló ajtóban hagyom beszökni a tompa fényt, melyben félárnyékban fürdik alakja. Közelebb indulok, és az asztal mellett megállva nézek rá.Felém nyújtja a levelet, de csak egy futó pillantást vetek annak szövegezésére. Pontosan tudom mi áll benne.Ahogy azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy ez mivel jár.Ajkaim megremegnek. Legszívesebben elmondanám neki mit beszéltem apámmal a halála előtt. Hogy beszéltünk boldogságról, meg arról, hogy talán nem is élünk igazán. Hogy aki igazán él, az kimondja amit gondol…én például azt, hogy több időt akarok vele tölteni, hogy szükségem van a férjemre….hogy jó lenne ha olyan lenne minden mint akkor, amikor Donnie született….el akarom mondani neki, hogy egy időre hagyjuk magunk mögött őrült módon az összes kötelezettséget és szökjünk meg.Legyünk bolondok, önfeledtek. Helyette azonban megkeményítem a vonásaimat, és mögéjük rejtem az összes ostoba és képtelen gondolatot, amely megfordult a fejemben.
-Illeni fog hozzád.- jegyzem meg egyszerűen, és majdhogynem érzelem mentesen, ő pedig halványan elmosolyodik.
Ó Harvey, boldogok vagyunk mi?

Ezúton köszöntünk a fórumon, immáron nyugodtan foglald el a helyed Thilia világában. A lapoddal kapcsolatban mindent rendben találtunk, kérünk, hogy először foglalj avatart és intézd el az egyéb, játékba kezdéshez szükséges adminisztrációt.