Aurora

Gyorsabban kerülök az ölébe, mint azt eredetileg terveztem, a segítségével elkerülünk minden kellemetlenebb ütközést. Mégsem ereszkedem le rögtön alább, tarkómba kapaszkodását követőn engedékenyen hajolok közel hozzá. A kísértésnek, amely ott csörgedezik az ereimben, minden dobbanássával a mellkasomnak ütődik, ellenállok. Mást kínálok a számára, amit tudok, hogy a kedvére lesz. Nem hajolok el tőle messzire, amíg megszólítom. Szélesebb mosollyal az ajkamon mozdulok, engedelmesen, ereszkedek lejjebb. Egy pillanatra mégis megakaszt, ahogy végigsimít rajtam… Élesen szakad fel belőlem a levegő, de aztán magamba fogadom őt teljesen… Egészen.
Bennem reked a levegő, ajkamba harapok, amíg megszokom az érzést. Elemelkedem róla és felveszem azt a ritmust, amit ő kínál, csípőim szabadságának megfosztásával. Ajkait ízlelem és ezúttal én nem akarom elereszteni őt… Mégsem bánom, amikor megteszi, az ajkain pihegve húzom félmosolyra az ajkam.
- Értettem - lehelem remegő hangon aléltan, ahogy parancsának eleget téve lassan előbb emelkedem, aztán visszasüllyedek ölében. Körmeim hegye belemélyed az autóülés háttámlájába, minden egyes elmélyedést követően vágytól édes sóhaj tör fel és halnak el ajkain, anélkül, hogy érinteném azokat.
Nehezemre megy, hogy amikor végre ebben a helyzetben legyek, visszafogjam magam úgy, ahogy kívánja. Másra vágyom, de amikor ezt kifejezném, visszakényszerít az előző ritmusba, olyan határozott mozdulattal és szorítással, ami csak még tovább perzseli azt, amiről nem hittem, hogy képes lehet. Kéjes hang szakad fel, ölem remeg körülötte mégsem enged és el sem tudja hinni ez mennyire tetszik jelenleg.
Megmaradok abban a ritmusban, amit követel magának, nyújtózkodását érzékelem, megadom újra csak, amit akar, azzal a mohósággal, amivel az imént ő is viseltetett merülök el ajkai érintésében. Levegőért kiállt tüdőnk, homlokán támasztom meg a sajátom, amíg ez megtörténik és amíg újra megszólal.
- Igenis - sóhajtom - de inkább nyűszíteném - a gyönyör oltárán… Tudom, mit csinálok beleegyezéseim szófordulataival, legalább is sejtem… Kiegyenesedem előtte, alsó ajkamba harapva, bal vállamról lesimítom az anyagot, egészen könyökömig. Az anyag szélében megkapaszkodom az ujjaimmal és csak lassan - a tempónkkal egyenértékűvel - simítom el, hogy felfedjem teljesen azt előtte, aminek egész éjszaka szemtanúja lehetett. Hátam ívbe feszül ajkainak érintése nyomán, így nagyobb teret kap ő maga is. Fejem hátrahajtom és hagyom, hogy ezúttal szabad utat találjon a bennem megszülető hangok autónk belsejében. Ezúttal nem kell tekintettel lennem a házunkban élők miatt, a zártság és a hangszigetelés is barátságosan ölel körbe minket.
Szabad kezemmel az autó plafonjára tenyerelek, részben találva ott kapaszkodót, részben, hogy ellentartsak a ritmusnak. Érzem, hogy miként remegek meg ritmusról, ritmusról, miként kívánja testem a ficánkolást, aminek vélhetőleg nem ad teret és… ajkának játéka érzékenységemen csak tovább űz a kéj mezején. Egyre hangosabban szakad fel torkomból a beteljesedés hangjai. Fejem újra lehajtom, füle mellé, nyakába csókolok bele, közvetlen közelről ajándékozom neki a hangokat. - Hadnagy… - hangom sóvárgó, már-már könyörgő tónusú.

Borzongás járja át egész testemet az általa kívánt ritmus, a sürgetés ott zubog az ereimben, mégsem ad ennek teret, ami egyszerre kínzó, de az érzéki vágyakat hosszú időre a bőröm alá húzza, megül az izmaimban.
Végig figyelemmel követem - fogalmam sincs, hogy van rá még egyáltalán józanságom, mert ezt rég elvette tőlem -, miként húzom le magamról egyik oldalt a ruhát, csípőm mozgásával nem állok meg közben. Magának bitorolja, amihez kellő mennyiségű helyet biztosítok a számára, az átjáró kéj feszíti ívbe a hátam, hagyom, hogy hangom betöltse az egyterűt.
Élesebbé válik, miután elengedve csípőmet, ujjai játékba kezdenek vágyaim húrján. Még inkább beleremegek az átéltekbe, csípőm gyorsabb ritmust venne fel, de nem adja meg a kegyelmet a számomra, ahogy én sem tettem meg vele korábban. Ostroma több színtért is magába hordoz, fejemet akkor hajtom vissza, ahogy másik keblemet sem hagyja többé magára.
Az általa keltett kéj intenzitása egyszerre válik elviselhetetlenné és édes vágyakozássá. Könyörgőn ejtem ki rangját, majd azt követőn halkan nyögök fel, miként nem hagyja továbbra sem, hogy az érzéki szenvedélytől messzire sodródjunk. Nem teszek kérése, pontosabban akarata ellen, bármennyire is vágyik rá minden porcikám. A támlában kapaszkodó karomban minden izmom megfeszül, testemen mégis finom remegés fut végig, ahogy a kiteljesedés felé halad, a torkomban megszülető hangok ezzel válik egyre hosszabbá, érzékibbé.
Hirtelen kapok a vállába, kapaszkodom meg benne, ahogy ölem remegése végül teljes mértékben átjárja egész lényemet, remegő sóhajjal - vagy sikollyal? - karöltve. A vágy oltárán feszül meg egész testem, adok neki oda mindent, amit csak kérhet tőlem. Testünk tánca mégsem marad alább, vele maradok egészen a végsőkig, csak és kizárólag ekkor engedem el magam. Két kezem arcának két oldalára simul, ajkai után kutatok, puhán csókolva őt, két kapkodó légvételem közepette. - Köszönöm, hadnagy - hangom, testemmel együtt még mindig remeg, ahogy az együttlét utóhatása úrrá lesz rajta. Ujjaimmal szakállán simítok végig újra és újra.
- És most... ha van kedved, valóban bemehetünk - húzom mosolyra az ajkamat, de ahelyett, hogy elmozdulnék az öléből, amit tudom, hogy hamarosan meg kell tennem, még egy csókot lopok tőle. - Egy kicsit még hadd maradjak itt - simítom homlokom újra az övéhez… csak addig, amíg légvételeim és szívem dobbanása újra a normálisra csillapodik.

Kényelmet találok az ölében, vállaimon nyugvó kezében, közelségében. Légvételeink lassan csillapodnak csak, ahogy az életre keltett gyönyör hullámai is ekként nyugszanak meg. Ölelkezésünk még ezen a szűk helyen is, levezetésként szolgál és eszem ágában sincs ezt a részét kihagyni. Arcára simulnak kezeim, nem zavar, hogy sok helyet nem hagy, messzire nem szívesen mennék.
Széles mosolyra vonom az ajkamat, szusszanását, arca izmainak finom megrándulását figyelemmel kísérem. Tudom! Nem igényli, mégis megteszem. Néha, olykor még becsúszik egy-egy alkalommal, teljesen nem fog tudni megszűnni létezni a jelenség.
- Az estét és az élményt. Különösen az élményt… és az estét. A vacsorát említettem már? - nyakam nyújtva emelem el kissé a fejem tőle. Kezeim a nyakára csúsznak, tarkóján találok kellemes kapaszkodót benne. - Nem biztos, szóval a vacsorát, ami maga az este volt - szórakozottan bazsalygok, a kelleténél túlzóbbá véve a magyarázatot. Minden, ami történt természetes közöttünk, nem érdemelne semmilyen hálát, én mégis azt érzek… leginkább iránta.
- Remélem tudod, hogy egy darabig most képtelen leszek lábra állni - újra sikerült teljes mértékben levenni a lábamról, a szó legszorosabb értelmében, érezheti az elmúlt percek utóhatását. Újra közelebb hajolok hozzá, tenyerének érintése a hátamon jótékony hatással van a szervezetemre.
Homlokom a halántékához illesztem, hagyom, hogy légvételeim lenyugodjanak. Ujjaimmal tarkóján babrálok, hajának tövén simítok végig újra és újra, vagy épp tekerem a rövid szálakat ujjam köré. Szemem sarkából követem figyelemmel miként nyomja meg az orvosi felszereléseket tartalmazó rekesz gombját, majd emel ki belőle egy fehér anyagot. Felegyenesedem ültömben.
- Ó - elveszem tőle a törölközőt és ezúttal elemelkedem róla, saját helyemre mégsem csúszok még vissza. - Milyen előrelátó. Az ezernyi redővel segítenél? - a legtöbbjét arrébb seprem, de a szűk hely, kevés mozgást enged meg a számomra, így elkél a segítsége. Amennyire megkapom, nem telik bele sok időbe, amíg rendbe szedem magam a kölcsön kapott törölközővel - amit otthon azonnal be kell rakni a mosóba. Nem azért van itt vélhetőleg az autóban, hogy ilyen helyzetekben vegye hasznát az ember. Vagy épp, de, de akkor is.
Mégsem ülök még vissza a helyemre, de combjaira sem ülök vissza, ruhám segíti visszaigazgatni és a hölgyektől is búcsút vesz. Halk, hümmögő sóhaj szakad fel belőlem, zárt ajkaimon hal el mégis a hang, miként végigsimít rajtuk.
-  Ühm, ez esetben - még egyszer közel hajolok hozzá, hogy ajkát érintsem futólag. - Menjünk haza - szelíd a mosoly az ajkamon, nem bánom a kritikáját, amit megfogalmaz, rossz érzés nem kerít hatalmába. Kifejtette a véleményét, sőt az érzéseit és ezt maximálisan szeretném tiszteletben is tartani - Hogy csak te lásd, senki más ne - főleg ma este. Tekintve, hogy milyen érzéseket táplál eziránt, eszem ágában sincs bemenni a bárba. Elhajolok tőle, balommal a vállában kapaszkodom meg, támasztékot találok rajta, amíg visszaülök a helyemre. Óvatosan mozdulok, a járműben sem akarok kárt tenni… félpár, valamikor elhagyott cipőmet az ülésem elől halászom fel, miután már újra a helyemen ülök.
- Vagy szeretnél bemenni? Vagy a kietlen parkoló miatt jöttünk ide? - még mindig nem teljesen tiszta előttem, hogy mi volt a célja, bár sejtem, hogy inkább az utóbbi, de rákérdezem. Sosem tudhatom.

Két szemöldököm felvonom, majd halkan elnevetem magam, fejingását látva. Jókedvemből mit sem veszítve végül csak a vállaimat vonom meg, mert van, ami nem változik vagy csak nehezen. Minden alkalmat meg fogok becsülni, tűnjön az bármilyen egyszerű estének, egy sétának, egy vacsorának. Az exercitus tagjának lenni nem csak megbecsüléssel jár, magában hordozza a veszélyt is, amivel minden alkalommal szembe kell néznie, amikor küldetésre hívják.
- Még nem teljesen – bólintok egyetértés gyanánt, széles mosollyal az ajkamon. Szükségem van egy kis időre, amíg együttlétünk utózengése lecsillapodik. - De remek úton haladsz afelé, hogy a végeredménye az legyen – újra vidáman kuncogok… és azon kapom magam, hogy ez a fajta jókedv a mellkasomba költözött, folytonos jókedvet és nevetést csikarva elő belőlem.
És ezt ő váltotta ki belőlem.
Egy kicsit még maradok a közelségében, mielőtt a segítségét kérném ruhám eligazításában… és persze a törölköző használatában is. Szívesen veszem mind a kettőt, így kényelmesebben és gyorsabban is kerülök újra komfortos helyzetbe. Fejcsóválásával egybekötött szemöldökemelését nem tudom igazán hova tenni, egy pillanatra szemeim összevonásával értetlen ráncok jelennek meg orrnyergem felett.
- Ha már itt vagyunk miért is ne? - emelem meg mind a két vállamat, de itt most nem lehetek én a szűk keresztmetszet. A magam részéről már a kilátóból sem akadékoskodtam az ellen, menjünk haza és bár a kitérő több mint élvezetes volt, most sem ragaszkodom, ahhoz bemenjünk. Ennek ellenére okkal gondolom azt, valamiért idehozott. A beszélgetés mégis valahol úgy érzem elsiklik közöttünk, vagy valahol elvesztettem a fonalat.
Kiszáll és amíg átsétál az én oldalamra, a leesett fél pár cipőt visszaillesztem a lábamra. A kiszállás gyorsan megtörténik, de útnak nem indulunk még. Hajam hátrasepri, hogy pillantását oda vesse, ami csak az ő tulajdonát képzi. Egy szívdobbanás erejéig félrehajtott fejjel figyelem arcának vonásait, majd a fejem hajtom le. Azt sem bánom, ha néhány tincsem előreszökik a vállam mögül. Gyomromat a megbánás rántja össze, tudván miként vélekedik megjelenésem publikusságával.
Ösztökélésére felemelem a fejem, csókját szelíd mosollyal fogadom és viszonozom is. Invitálására némán bólogatok és kezében megkapaszkodva indulok el mellette.
A férjem szórakozik velem!
Két lépést sem tettük a félvállról tett megjegyzése mégis megállásra kényszerít, kezét pedig eszem ágában sincs elengedni.
- Shane… - hitetlen pillantást vetek rá, de van egy olyan sejtésem, hiába akarnék vele vitába szállni… Makacs és már csak azért is be fogunk menni, mert én korábban szerettem volna. Fújtatva eresztem ki a levegőt az orromon keresztül. - De amint nem érzed jól magad, vagy menni szeretnél, megyünk, jó? - lépek közelebb hozzá, kezében továbbra is megkapaszkodva. Arcára lágy csókot hintek, majd végül az oldalán haladva térünk be a szórakozóhelyre.
A zene hangos, nem annyira, hogy túlkiabálva kelljen beszélgetni a másikkal, de a fülnek is kellemes tartományt jóval meghaladja. A neon lila és kék fények sejtelmes hangulatot teremtenek, a helyiség alapvető sötétségét nem bánom.
Számos asztalnál ülnek már, de még üres helyeket is lehet találni. - Innál valamit? - kérdezem meg tőle, felé fordulva.