Aurora

Először csak határozottan bólogatok, hogy megengedheti bizony magának - abban igaza van, hogy a saját denariusával ő rendelkezik, úgy ahogy tetszik neki - majd enyhe hevességgel rázom meg hozzá a fejem, széles mosollyal karöltve. Ellenemre nincsen és néha bármennyire is sajnálok egy-egy darabot, utólag mindig rájövök, hogy ez csak egy ruha, egy tárgy, semmi több. Meg lehet varrni, vagy átalakítani. A pillanat hevében meg lefoglal annyira, hogy eszembe se jusson mi történik valójában.
Ahogy most is vezeti a gondolataimat, irányítja az érzéseimet, amelyet közelségével tud a leginkább kiváltani. Főleg, ha ezt követően az a bizonyos árnyék megjelenik az ajka szegletében, ami olyan jól áll neki. Miként lehetne ellenállni így az egyszerű kérésének? Hm, alig néhány éve még talán ódzkodtam volna tőle, gátlásomon mégis sokat tudott feloldani az elmúlt időszakokban, hogy mostanra már magamtól is merészebb legyek.
Szemem sarkából nézek rá, szavait kuncogás követi, de egészen addig nem szólalok meg, amíg vissza nem dől.
- Parancs értve, Uram - hüvelyk- és középső ujjammal szalutálok felé, széles mosollyal az ajkamon.
Összevont szemöldökkel tekintek az okosórámra, majd vissza rá. - Még van egy pár óránk… - majd eltekintek mellette. - De igazad lehet, ha rögtön indulni akarsz - a szék karfáján támaszkodom meg, hogy felálljak az öléből. Túl jól ismer már ahhoz, hogy tudja eltudok veszni az időben, amikor készülünk valahova. Nem először fordult már elő, hogy épp miattam késtünk el valahonnan. Legjobb szándékom ellenére is lassú tudok lenni, ha a készülődésről van szó: mindennek tökéletesnek kell lennie.
Még egyszer lehajolok hozzá, hogy orcán csókoljam.
- A kis herceget akkor rád bízom - ha majd felkel. Nem mintha engem keresne a kis togyogós, akkor ne állnék a rendelkezésre, amennyiben, ha időben el akarunk indulni, soká nem tarthat fenn.

Egy hosszabb fürdő, még hosszabb szekrény előtti álldogálást követően meg is lett a ruha. Amit aztán még kétszer újragondoltam. A stílusa miatt a hajamat laza hullámokba sütöttem, a sminket sem vittem túlzásba, a kevesebb olykor több, egyedül a vörös rúzs az, ami felhívja magára a figyelmet. Ékszerként azt a gyémántköves medált viselem, amit még tőle kaptam. Ruhának azt a kék darabot viselem, amit nemrég vettem. A ruha áttetsző anyagán keresztül látható az igazából csak falatnyi szoknyarész, ami épp csak comb egy negyedét takarja el. Lehetőségem nem volt még felvenni, de azt hiszem ez a legjobb alkalom lesz, cipőnek pedig a hozzá passzoló fekete magassarkút öltöm a lábamra.
Közös szobánkból előbukkanva, immár teljes készen, jelentem be indulásra kész állapotomat. Időben! Ha esetleg aggódna a ruharész hosszán, az első lépésemet követően eloszlatok minden kételyt: bal oldalt a combom közepéig vágták fel, hogy könnyebb legyen a lépkedés is benne és amit nem láthat, de pontosan tudhat: alatta semmit sem viselek.
Alig néhány perccel később a lányok is hazaesnek. Daltontól még felkapom az ölemben úgy búcsúzom el tőle, de jelenleg rúg kapál, hogy az ikrek elé szaladhasson. A nagyobbak tájékoztatást kapnak, hogy egy ideig egyedül hagyjuk őket.
- Ha bármi baj van, hívjatok! - az utolsó, amit még mondok nekik, mielőtt kilépnék a házból.
A kocsiban automatikusan az anyósülésen foglalok helyet mellette. - Sikerült valahova foglalni asztalt? - tekintve a napom nagy része azzal telt, hogy elkészüljek, ezekre az apróságokra nekem nem maradt időm - na meg tudom, hogy ő szereti ezeket leszervezni.

Ahogy kettesben maradunk újra felszínre bukik az izgatottság, amit akkor húzott a bőröm alá, amikor még az ölében ültem. Határozott érintése nem rémített meg, helyette vágyakat keltett bennem, a levegőt bennem rekesztette, szívem mégis heves ütemben verődött mellkasomhoz és abban a pillanatban biztos voltam benne, ezt ő is érzi. Szerény mosollyal feleltem mindössze, mert azt tudjuk mindketten mi az, ami a másik kedvére való.
Kisöpröm a beszálláskor a szemem elé ugró kósza tincseket.
- Köszönöm - fejem enyhén félrehajtva tekintek rá. Vezet, a ruhámat úgy rendezem, hogy a felhasított rész egybeolvadjon a ruha anyagával, ne mutassa meg a bőrömet neki. Tekintetével perzselt végig, amikor előkerültem, ezúttal mégis jobb, ha az útra figyel, amíg az Égi szférába megyünk.
- Nos, két lehetőségem volt igazából. Vagy olyat választok, amiből hazáig nem akarsz kiszabadítani, viszont akkor ellentmondtam volna annak a koránt sem kérésnek, amit megfogalmaztál. Vagy, követem az utasításokat, viszont akkor számolnom kellett ezzel a ténnyel - játékos mosollyal tekintek rá, nem sokáig, mert figyelmemet a városi látkép köti le. Sosem fogom megunni az Atlas adta kilátást, a város szépségét és amikor csak lehetőségem van rá, szívesen időzők a nézelődéssel.
- És ellentmondani nagyon nem akartam neked - teszem még hozzá, tudva, hogy talán túlságosan is megfeszítem a húrt. Visszatekintek rá, torkomat enyhén megköszörülöm. - De ha szeretnéd, mehetünk máshova is - akár haza is, bár ezt nem teszem hozzá, remélhetőleg tudja, hogy mire gondolok. Azt nem szeretném, ha bármikor is kellemetlenül érezné magát, nem épp ezért mozdultunk ki ma éjszaka.
Amíg megérkezünk a ruha szegélyét babrálom, izgatottsággal tölt el valójában vágyának kereszttüzében lenni úgy, hogy nem tudnám megmondani, hogy miként tervezi az éjszakát.
Soha nem kérdezek rá, tudja, hogy bizonyos fokig szeretem a meglepetéseket és nem zavar, ha az ő elképzelései szerint alakulnak a történések. Épp csak türelmesnek kell lennem.
Megérkezésünket követően - bárhova is vezessen végül - kiszállok a kocsiból, a ruha redőit elrendezem, még mindig különös érzés annak az érzete, aminek a hiányát kérte tőlem. kezemmel az övé után nyúlok és amennyiben az Aurorába megyünk, megvárom, amíg az asztalunkhoz kísérnek minket - már ha oda egyáltalán. Italnak egy könnyed, nem túl erős bort kérek, nem többet, a vacsorát majd csak később döntöm el.
- Az utóbbi időben megfogalmazódott bennem egy gondolat és szerettem volna a véleményedet kikérni. A tavaszi körfogás idején egy fél megjegyzést tettek, de azóta is egyre jobban piszkálja az agyamat. Egy alapítvány elindításán morfondírozom - eddig nem tudtam volna mikor hozzam fel, annyi minden történik velünk egy nap és az elhatározás is csak néhány napja jutott el hozzám.

Szemöldököm enyhén vonom össze, miközben felé fordulok. Az értetlenség egy pillanat erejéig kiül vonásaimra, leginkább az önkényesség miatt. Fejem enyhén hajtom csak a vállam irányába, mégsem teszem szóvá azt, ami egy kicsit megzavart. Neheztelést mégsem látok rajta, ennek inkább az ellenkezője jelenik meg ajkain. Tenyeremmel végigsimítok a ruha szoknyarészén, az esetleges ráncok kisimítása végett.
- A következményeket? - fordulok ismét felé élénk nevetésem közepette. Szélesre húzott ajkakkal szemlélem a mellettem vezető férfit. - Rendben van, viselem én, ha arról van szó - jókedvre derít, de maga a gondolat is, hogy mit tartogathat, amit nem árul el, sokkal más irányba tereli a gondolataimat - és testem reakcióit is. Jóleső érzés ül meg hasamban, a pillangók mellé kellemes társaságnak bizonyul és a hangulatomat is könnyedén kedélyezi.
A parkolót néhány lámpa világítja meg mindössze, annak fényében sétálnék az étteremig, ha Shane nem ragadná meg csuklómat, miután elindultam és nem húzna vissza magához. Felkarjában kapaszkodom meg, részben csak azért, a magassarkúban ne bukjak fel. Csípőm és hátam jó része is az autónak préselődik, ezzel egy időben ajkaim enyhén elnyílnak. Tágra nyílt íriszekkel tekintek a fogvatartómra. Érintésére enyhén emelkedem meg, a levegő amennyire megreked bennem, szívem ritmusa újra a sokszorosára szaporodik, orcámat gyorsan színezve még a sötétben is.
Nem tart így sokáig.
- Shane… - vágytól fúló hangon szólalok meg, ahogy a fülemen érzem meg a belőle áradó meleg levegőt. Kelletlen, halk sóhaj szakad fel belőlem, miként eltávolodik, ujjaim mégis megszorulnak felkarján. Mielőtt elmozdulna, szükségem van néhány másodpercre, amíg szívem ritmusa csökkenjen és az arcomra kiülő pír is halványuljon. - Új értelmet nyert az aperitif fogalma - köszörülöm meg végül a torkomat. Tudom, hogy a szó szoros értelmében az inkább az étkezések előtti italt jelenti, de jelenleg máshoz is meghozta a kedvet. Kezét megfogva jelzem, készen állok arra, hogy elinduljunk.
Az ajtó kinyitását követően ösztönösen engedem előre, hogy aztán elhaladva mellette lépjek be a kellemes klímájú étteremben. A kinti meleg ellenére nincs se túl hideg, de fullasztó meleg sem. Épp tökéletesen.
Az asztalnál köszönetképpen Shanere mosolygok, miként kihúzza számomra a széket és az italok megrendelését követően egy olyan témát hozok fel, ami már régóta foglalkoztat… Összevont szemöldökét látva mégis az inamba száll a bátorságom, már csak abban a tekintetben, nem most kellett volna.
- A Tartarusban élő árva gyerekek megsegítésére. Kevés támogatás jut el hozzájuk, de ez egyelőre nem több a fejemben, mint egy gondolat - óvatosan harapok bele alsó ajkamba. Odáig nem merészekdtem - időm se révén rá -, hogy annak jobban utánanézzek mi kell ahhoz, hogy egy ilyen jellegű alapítványt el lehessen indítani.

Néhány másodpercnyi időt szerettem volna, hogy légvételeim nyugodtabbá váljanak és szívem heves ritmusa se színezze orcám két oldalát. Amennyire ez lett volna a célom, úgy egészen más kerül terítékre. Érintése tovább fokozza azt a kellemes érzést, amit korábban is nyújtott és ez mit sem segít a megnyugvásban. Halk és annál vágyakozóbb sóhaj szakad fel torkom mélyéről, mely elhal zárt ajkamon. Tekintetem lehunyom, amíg rendezek minden gondolatot a fejemben. Nem könnyíti meg a helyzetemet.
- Nem célod, hogy csillapítsd az érzést, igaz? - fújtatva nevetem el magamat, mosolyogva tekintve rá. Torkomat megköszörülöm, csípőmet ellököm a kocsi felületéről, jelezvén, hogy készen állok arra, bemenjünk az étteremben.
- Ennyire nyílt helyen? - játékos döbbenettel teszem fel a kérdést, direkt értve félre megjegyzését. Nem téved abban, csillapítani kellene és valójában kétfélét is, még ha most nem is a hétköznapi értelemben vett uralkodik el rajtam. Az egyébként ritkán, mindannyian tudjuk mennyivel kevesebbet eszek, mint a családban bárki más. Mire a bejárathoz érünk, legalább arcom színe visszanyerte eredeti állapotát. Viszonylag. Az érintése okozta vágy velem marad, kellemes bizsergéssel karöltve lüktet minden egyes szívdobbanásommal.
Az asztalnál egy kis időre másra terelem a szót, enyhén félrehajtott fejjel figyelem a vonásait, amíg felvezetem.
- A véleményedet. Nem akarok semmilyen elhatározásra vagy döntésre jutni, mindaddig, amíg nem kérdezlek meg téged, nem beszélem meg veled. Egy ilyen jellegű vállalkozás nyilván valamilyen formában változást hozna be az életünkben - és azt pontosan jól tudja, hogy sosem hoznék meg ilyen horderejű döntést anélkül, hogy ne fordulnék előtte hozzá. Ezért sem ástam magam jobban bele a témában, majd, ha már tudom, hogy ő mit gondol (vagy azután sem). Számomra is fontos, hogy egyetértés legyen a döntéseinkben. Még ha az egész nem más, mint egy kósza gondolatfoszlány, ami az utóbbi időben újra és újra beszökik gondolataim közé.
A menü megjelenésével egy kicsit elkalandozik, amíg kiválasztom, hogy mit ennél. Kisebb adagot rendelek, részben mert túl sokra egyébként sincs igényem, másrészt ezt is jóval lassabban fogom megenni. Köztudottan lassú étkű vagyok és soká nem szeretném feltartani magunkat.
- Nem tudom, hogy egyáltalán jó ötlet lenne-e, lenne-e értelme, képes lennék-e csinálni - szeretek az embereken segíteni, szeretnék segíteni nekik, ahogy a kórházi önkéntes munkám kapcsán is. Szívesen töltöm el azt a szabadidőmet, amit nem a családommal töltök odabent.

A parkolóban rám ragadó jókedvem egy keveset csillapodik, amíg valami mást vitatok meg férjemmel. A kellemes érzés továbbra is körbe jár, központi szerepet egyelőre mégsem élvezhet gondolataim mezején. Egy rövid ideig - számításaim szerint - szeretném csak másnak szentelni még a ma este figyelmét. Ritkán tudunk igazán kettesben maradni és ez egy olyan felvetés, amit mindenféleképpen úgy szerettem volna felhozni, hogy tudom, a gyereksereg nem zavar meg minket valamilyen formában.
Figyelmesen hallgatom végig az álláspontját, arcizmom legfeljebb szelíd mosoly irányában rezdül meg, miként kifejti nem örülne az elhatározásnak. Szívembe nem költözik keserű érzés, elfogadom az érzéseit úgy, ahogy vannak. Fivéremet hallgatva, azonban mégis akaratlanul vonom összébb a szemöldökömet. Ez átfutott az én agyamon is, igaz egy kicsit más konklúzióra jutottam magamban.
- Olyat nem kívánok magunkra hozni, amit nem szeretnénk. Amennyire lehetett mindig igyekeztem a figyelmet távol tartani a családunktól - még ha ez nem mindig sikerült. Christopher húgaként mindig figyelmet fognak rám szentelni, így vagy úgy. Én máshogy állok ehhez, hiszen ebben nőttem fel, részévé vált az életemnek egész fiatalkorom óta és hiába élek immár hosszabb ideje a szülői házon kívül még mindig természetes számomra.
De tudom, hogy ő nem így vélekedik erről és a gyerekeinket sem szerettük volna ennek kitenni - pontosan tisztában vagyok az ilyen fokú figyelem mennyi negatívummal tud  járni, ha nagyobb. - Ha pedig nem lehet megoldani azt, hogy ne szenvedje el a családunk a kárát, akkor nincs is miről beszélni  - szelíden mosolygok rá. Kellemetlenséget nem kívánok hozni az életünkben, sokkal komolyabb dolgok terhelődnek rá a munkái révén, minthogy ilyennel is foglalkoznia kelljen azok után. Így is van, ami elkerülhetetlen.
A folytatást hallva akaratlanul is lesütöm a szemem, magabiztosabb abban, amiben én minden porcikámban kételkedem.
- Köszönöm - hogy hisz bennem, hogy mindannak ellenére, hogy nem örülne  támogata. Mosolyom mit sem veszít a szelídségéből, amikor visszapillantok rá, valamikor egy időben azzal, hogy kihozzák nekünk az italokat. Szórakozottan nyúlok a pohár után és egy apró kortyot iszok a száraz italból.
- Ó! Kérdeztem volna is, hogy merre tervezted a sétát. De ezek szerint akkor a felhők felé  - nem titkoltan szeretünk oda feljárni és nem csak a látvány miatt. Én órákig is eltudom nézni az Égi szféra látképét, alatta a kontinens végeláthatatlan horizontjával. Főleg éjszaka gyönyörű az ezernyi fénnyel. - Csodás helyekre viszel el ma éjszaka Shane  - szélesedik ki mosolyom miközben enyhén megemelkednek a szemöldökeim is. Igazság van abban, amit mondok, még ha tudatosan is fogalmazok kétértelműen. - Csak tudjam meghálálni neked - emelem meg újra a poharat, annak pereme mögé rejtve a jókedvtől duzzadó mosolyom.

Aprókat bólogatok, amivel igazat adok neki. Tudom, hogy nem így értette, de azt is látnia kell, hogy a jövőben sem tervem ez, akaratlanul sem. Mindössze megerősítésként szántam a szavaimat, hogy nem kívánom elérni, bármilyen döntést is hozzák - amely egyre inkább dől a nemleges irányba. Mosolyom legfeljebb egy leheletnyit szélesedik ki, miként folytatja.
- Rendben van - újra csak egy bólintással jelzem szavaim mellett is egyetértésemet. - Utánanézek jobban majd, abból még baj nem lehet - döntöm fejemet vállam irányába. Hajam velem együtt mozog, a szőke tincsek a mellkasom előtt garázdálkodnak, látásom takarják. A szemem mellett simítok el, hogy a szürke íriszeim elé terülő látványt ne zavarják, de hagyom, hogy előttem hullámosodjanak. - Ha megtudok valamit, majd szólok, ha nem lesz belőle semmi, akkor is - sok mindentől függ innentől kezdve, hogy ezzel tudjak-e egyáltalán foglalkozni. Mert egy dologban biztos vagyok: nem szeretnék fivéremtől függeni ebben a kérdésben.
Hiszem, hogy a Tartarusban élő gyermekek is megérdemelnék a törődést, főként azok, akik család nélkül kényszerülnek felnőni. Nekik még jobban kell bizonyítaniuk képességeiket - ha vannak - és ez még nehezebb a számukra.
Gondolataim mégsem hagyom elkalandozni, jobb szemöldököm vonom fel, szerénykedését hallgatva. Több kilátó és étterem is van idefent, én csak ezt a kettőt neveztem meg, a szervezés nagyját ráhagytam. Ennek ő a mestere. - Ez esetben akkor téged repítelek a felhők közé? - húzom széles mosolyra az ajkam, hogy egy pillanattal később halk nevetés szakadjon fel belőlem. Automatikusan teszem a szám elé a kezemet, takarva jókedvemet. Régi beidegződés ez, amely a házunkon kívül mindig úrrá lesz rajta - főként, ha nem is figyelek oda a mozdulatra, annyira ösztönös.
A bort lassan kortyolgatva újra csak felhúzom a jobb szemöldököm. Vele ellentétben nem dőlök hátra a széken, egyszerűen alkarjaimmal támaszkodom meg az asztal lapján és csak várakozó pillantással várom, hogy mihez helyezte magát ily kényelemben.
Vagy úgy. Ezért.
Letekintek magam elé, mintha valami szöszt keresnék a ruhám felső részén. Jobbommal a jobb oldali hajtincseimet csavarom fel az ujjaimra. - Mind a két oldalt? - kérdezem nemes egyszerűséggel, mintha a világ legtermészetesebb dolgát kérdezném meg. Valójában azt teszem, az indok az, ami eltér a mindennapitól. Könnyed csuklómozdulattal vetem át a vállam felett a hosszúra nőtt tincseket, érzem, hogy hátamon miként gördül alá, csiklandozza bőrömet, melytől egy pillanatra kirázz a hideg, a libabőr végigszánkázik a karomon.
Hacsak máshogy nem kér, úgy csak az egyik oldalt végeztem el a mozdulatot, azonban az asztalnál kihúzom magam, hogy a rálátása tökéletes legyen. Ha már ezért kéri.
- Mert nem volt még rajtam. Pontos alkalmat nem gondoltam ki hozzá, amikor megláttam és végül megvettem. Annyit tudtam csak, hogy melletted és neked akarom viselni - előfordulnak olyan darabok a szekrényemben, amelyeket kifejezetten azért vásároltam, hogy neki tetszek benne. - Úgy véltem a mai jó alkalom lehet a felavatására  - széles mosollyal nézem őt, de azt nem állítanám, hogy nézése - azon túl, hogy perzsel - ne hozna némileg zavarba is. De hát épp ezért vettem és én sem élhetek mindig a komfortzónámban.

- Megszabadulni? - ismétlem meg az egyszerű szót, amit most hirtelenjében nem értem, hogy miként vonta le ezt a fajta következtetést. Fejemet enyhén megrázom, csak hogy választ adjak a kérdésére. - Eszem ágában sem jutna semmi hasonló - nevetem a jókedélyt fokozva. - Életünk alfája és omegája is te vagy - abszurd feltételezés az, megszabadulnék tőle bármennyire is. Enyhén csóválom meg a fejem, miközben az asztalon támaszkodom meg. Ezzel még viccelődni sem lenne szabad, épp eleget aggódom testi épségéért minden egyes alkalommal, amikor bevetésre megy. Hangulatomat mégsem töri le, de ha még ha közelében is járt volna, teljesen máshova tereli a beszélgetést.
Van valami izgalom abban, amit kér tőlem, de a szermérmességnek nem most van itt az ideje. Nem, amikor ilyen ruhában léptem ki hálónk ajtaján, ezt nem arra tervezték - vagyis tervezhették volna, ha akként öltözöm alá. Jobbommal igazítom hátra könnyed mozdulattal mind a két oldalt tincseimet, épp, ahogy kérte. A ruha, a karjaimnál aláhulló anyagát eligazítom, mielőtt az asztal lapjának támasztanám őket, a további mozdulataimba ne akadjon majd bele a finom kelme. Vidám mosollyal figyelem arcának vonásait és érzem miként szökik orcámra egyre inkább a pír.
- Emiatt nem fogok panaszkodni. Meglepően kényelmes - vonom fel a szemöldökeim is megerősítésképpen. A tervei megvannak már az estére vonatkozóan… - És a hátralévő részében? - hajtom enyhén félre a fejemet, kíváncsian várva, vajon elárulja e azt, amire készül, vagy újra a tudatlanságban tart, tudván kíváncsiságom apadhatatlan tud lenni - és a meglepetés öröme annál nagyobbá tud válni.
- Ennek örülök - nevetem el magam, teljes zavaromban és hogy ne lássa arcom teljes pírját, kezemmel takarom el félig azt, kitekintve az ablakon. Ennyi idő után is képes ezt az érzést kiváltani belőlem, amikor már azt hittem egyre sötétülő íriszeinek vizslatásához hozzászoktam már. Talán van, amihez teljesen nem lehet hozzászokni és ez is közéjük tartozik.
A vacsoránk megérkezik, egy pincérrobot hozza meg, mely láttán a késztetés, hogy akként helyezzem a karjaimat, hogy eltakarhassam azt, amit elsősorban csak a férjemnek szánok, mozdulat kezdetén hal el. - Jó étvágyat - ám ennél többet nem szólok az étkezés ideje alatt, ha csak ő nem töri meg a csendet. Ismerjük, mennyivel lassabban végeznék a vacsorával, ha szóval tartanám fel magunkat és abban biztos vagyok a jelen pillanatban nem kívánja húzni az időt.
A jóval kisebb adag ellenére is sikerül később befejeznem, pedig az igyekezetem megvolt, ezt láthatta rajtam végig. Az utolsó falatot a maradék itallal öblítem le és csak ezt követően, elsőként az est folyamán dőlök hátra a székemen. Egész idő alatt úgy helyezkedem, hogy a korábbi kérésének eleget tudjak tenni és hajam ne takarja el a látványt, amelyet szemlélni kívánt. Ahogy most sem teszem meg.
- Finom volt. Neked elég volt? - igazából, ha akarnék sem tudnék többet enni. Ritkán hiszik el, hogy a kevesebbel is tökéletesen megelékszem, épp ahogy most is.

Szemöldökének alig látható felemelkedésére enyhén összevont szemekkel fordítom leheletnyit oldalra a fejemet. Próbálom összerakni fejben, hogy mi válhatta ki belőle ezt a reakciót.
- Ó - pislogok néhányat meglepettségem jeleként. Nem mintha egyébként terveztünk volna mást is, ezt én is tudom, így is hálás vagyok, amiért ennyi időre kitudtunk mozdulni otthonról. Tudom, hogy jobban szeret házunk falain belül lenni, így okom semmilyen panaszra nem lehet. Mégis, a kijelentése olyan… hirtelennek tűnik. A játékosság fonalát valahol elveszítem útközben.  - Persze - mosolyom hamar megtalálja újra a helyét az arcomon és pillanatokon belül képes arra, amire talán más nem lenne egész Thilián.
Zavaromban kinézek, de nem igazán fogom fel, amit látok, így végül hamar visszatalálnak hozzá szürke íriszeim. Nevetek és még ha teljes mértékben nem is láthatja arcomat - mert valamilyen berögzül idegződés késztet a mozdulatra - hallhatja, tapasztalhatja, miként tart meg a jókedvemben.
Ez a vacsora idejére sem változik, még akkor sem, ha ezúttal csendben fogyasztjuk el. Általában én vagyok az, aki szóval tartja fel és más körülmények között - otthonunkban - meg is tenném, de az időnk ezúttal nem végtelen és ehhez ő is jól ismer.
Így hát legfeljebb az evőeszközök keltenek némi zajt, egészen addig, amíg azok egymással párhuzamosan nem keresztezik a tányérokat.
- Nem kérek - rázom meg a fejemet, hálás mosollyal az ajkamon. - Ennyi minden elég volt. Az italból és az ételből is - az utolsó kortyot még kiiszom a pohárból. Annyi idő alatt, amíg rendezi a számlát a pohár alja az asztalon koppan.
- Természetesen - kitolom az asztal alól a széket, hogy fel tudjak állni. Bennem lenne a késztetés, hogy a hajamat újra előre söpörjem, mégis ellenállok neki. Helyette a kezem kulcsolom össze magam előtt, mintha bármelyik más alkalommal tenném, mégis arra megfelelő, hogy a ruha bizonyos részeit takarásba vonja.
Amennyiben ő is csatlakozik, úgy elindulok mellette sétálva a liftek felé. Az épület tetején is van egy kilátó, így messzire nem is kell mennünk. A kétszárnyú felvonó előtt megállva pillantásom a panelre függ, amely elárulja nekünk mikorra várhatjuk érkezését.
Ha mellettem áll, akkor alig érezhetően dőlök az oldalának, felkarom az övéhez simul. - Örülök, hogy kimozdultunk ma - közelebb hajolok hozzá, hogy csókot leheljek az arcára. - Cserébe ígérem, hogy legközelebb otthonra tervezek programot magunknak - persze majd amikor ráér és természetesen nem a munkája vonja el a figyelmet. Három gyerekkel trükkösebb megszervezni, de mire való a nagyszülő, ha nem arra, hogy ilyenkor a segítséget kérjem tőle?

A hétköznap vagy az esti óra lehet az oka annak, amiért jelenleg kevesen mutatnak érdeklődést a kilátó felé. Esetleg más kilátókban vannak jelenleg az emberek, egy magasabba, ahol jobban be tudják látni egész Atlast. Bármi is legyen az oka, a lift kinyílik előttünk és senki sem jön velünk szembe, de még velünk sem tartanak. Félig lehajtott fejjel lépek be a felvonóba, jobbommal megfogom a szoknyám szegélyét, kissé megemelem az anyagot, ne lépjek rá a cipőmmel.
Szőke tincseimből néhány előre szabadul a mozdulattól, a rövidebb szálakat mégsem seprem most hátra. Szembe fordulok a bezáródó ajtóval, kezeimet egészen addig fogom magam előtt össze, amíg Shane felém nem fordul. Ahogy a csípőmet fogja meg, úgy simul alkarjára a tenyerem. Könnyedén teszek eleget ki nem mondott kérésének és hátrálok óvatos léptekkel egészen a lift faláig. Egyre szélesedő mosollyal tekintek fel rá.
Másik kezemmel a csípőjében kapaszkodom meg, a maradék távolságot is, ami nem létezik mostanra, leküzdve húzom magamhoz.
Csókját fogadom, intenzitásához hamar idomodom, amivel egy időben szaporodik meg szívem dobbanásai. Ajkai közé sóhajtom az érzést, ami érintése vált ki belőlem. Csípőjéről egészen oldalán keresztül csúszik fel a kezem előbb a mellkasára, majd onnan a nyakára, ott kapaszkodom meg. Közelebb törleszkedem hozzá, mintha ez akár lehetséges lehet jelen pillanatban. Az alhasamban megülő izgalom lassan árad szét egész testemben, véremet pezsdíti.
Tüdőm levegőért kiált, az éltetőt mégsem adja meg nekem, de még ha meg is tenné sem akarnám elfogadni, helyette neki adományozok minden sóhajt, olyan halkan amennyire csak tudom, hogy  ne hallja más rajta kívül csak ő. A külvilág teljesen megszűnt létezni jelen pillanatban, csak rá tudok fókuszálni, csókjára, érzéki érintésére.
Karjába kapaszkodó kezem is útnak indul, azonban teljesen más irányt vesz, oldalán cirógatom végig ruha fedte testét, hogy onnan hasfalára simítsam tenyerem. Annak alját elérve sem állok meg és amennyire csak van lehetőségem, a nadrágon keresztül előbb csak ujjaim begyével érintem meg. Csuklóm fordítom, hogy kényelmesebben tudjam tenyerem zártságába vonni őt. Amennyiben persze van ehhez bármennyi helyem is.
A csók hevességének ellenére is óvatosan érintem, vissza akarom adni mindazt neki, amit ő ad nekem jelen pillanatban, még ha csak a töredékére vagyok képes.
Hirtelennek érzem azt, ahogy a lift finom döccenéssel megáll alattunk. Ujjaim csípőjén szorulnak meg kissé, azt kívánom bárcsak ne itt lennénk, a liftben, bárcsak ne kellene kilépnünk innen. Halk sóhajtásba fojtott nyögés szakad fel belőlem, miközben elszakadok tőle. A levegő hirtelen ér el hozzám a késztetést érzem arra, kapkodjam őket, mégis csak enyhén tágra nyílt szemekkel tekintek Shanere. Szükségem van néhány másodpercre újra csak.

A levegő megszűnik létezni, nem jut el hozzám, tüdőmön nem csorog végig az éltető. Szenvedélyessége eufórikus érzést vált ki, amennyit kapok tőle épp annyit szeretnék is visszaadni neki. Hozzásimulok, mintha ez még lehetséges lenne valamilyen formában, a közénk szoruló ujjaim finoman cirógatják végig.
A lift végül megáll, nagyobb kortyokban nyelem a levegőt, amikor elhajol tőlem és hiába a smink, az arcomra kiülő pírt ő keltette életre. Elengedem, kezemmel mellkasán simítok még egyszer, utoljára végig, túl messzire nem akarok menni, legalábbis nem itt és nem most, amikor oly kevés az időnk egymásra. Remegő sóhajjal veszek búcsút érintésétől, egész hátammal a lift falának támaszkodom, csak amíg összeszedem magam, a gondolataim. Légzésem csillapodik, mire kinyílik az ajtó már a normális mértékben emelkedik és süllyed a mellkasom, de az ölemet átható kellemesen bizsergő érzés nem szűnik meg egy pillanatra sem.
- Ühüm - bólogatok hozzá aprót, holott szívem szerint azt mondanám, hogy nem, megnyomnám a lefelé vezető gombot. Az ő hangja halk és elmélyült, az enyém még nem találja a helyét. Mire a lift ajtaja kinyílik, a kezében kapaszkodva, magabiztosabb léptekkel indulok meg az oldalán, holott érzem bokáim remegését.
- Oda, a szélére. Ahonnan jobban látható a Földi szféra és Tartarus fényeit is lehet látni - az említett városban nem volt szerencsém még járni, hiába az oly sok év, amit itt éltünk le. Sem lehetőségem, se alkalmam nem adatott meg számomra és bár tudom, hogy a körülmények sokkal… nehezebbek, mint minálunk, zöld fényei mégis minden alkalommal magával ragadnak, főleg a fények ünnepének idején.
Követem őt oda, kérdésére egyszerűen rázom meg a fejem. - Nem, megvagyok - odatoldanám mellé, hogy köszönöm, hogy gondol erre is, mégsem teszem. Nem igényli, pedig kijárna neki minden alkalommal.
Máskor, más körülmények között talán a fenti bárnál innék még valamit, ha nem csak ketten lennénk, ha egy rendezvénynek adna otthont a kilátó, de figyelmemet valahova teljesen máshova terelte, szomjam valami másnak szól.
Az üvegfalnál megállok, kihasználom, miként áll mellettem és mögöttem is egyszerre és egyszerűen csak nekidőlök a felsőtestemmel. Szürke íriszeim akaratlanul is a messzi zöld fényekre terelődik, de még mielőtt gondolataim elkalandoznának a férjem megszólal. Köszönöm.
- Örülök, ha tetszik - érte van, az ő figyelméért, de ezt tudja már ő is. Lelkemet minden alkalommal megmelengeti bókjai még akkor is, amikor a hétköznapjaink részét képzi. Szavai a fülemen halnak el, libabőrt húzva végig egész testemen. Mélyről hal el zárt ajkaimon a sóhaj. Kissé megmozdítom a fejem, mellkasa felé fordítom, egyre szélesedő mosoly húzódik ajkamra.
- Menjünk - halkan beszélek hozzá. - A látványt bármikor tudom élvezni, de szeretnék csak veled lenni. Távol mindenkitől - emelem meg a fejem és nyakam nyújtva puha csókot lehelek az ajkára ebben a különös, kifacsart pózban. - Mesterien játszol vágyom húrjain - suttogom ajkára. Talán, ha nem lenne más rajtunk kívül idefent, nem váratnánk meg egymást, de így…
Visszaegyenesedem, érzem a hátamon a hűvös, hideg levegőt, hiányzik testének a melege. Megfordulok, kezét is megfogom és elindulok vissza a liftek felé. - Menjünk haza, ha jól sejtem - más kitérőt nem tervezett, de sosem lehetek ebben biztos és ha csak nem tereli el valahogy az útvonalat, a liftek felé veszem az irányt. Sok időt nem töltöttünk el fent, de nem is bánom.

Egyre inkább kiszélesedik a mosolyom a kilátó szélén állva, félkarú ölelésében elkényelmesedve. Tenyere derekamat melegíti, amíg mellkasa a hátamat. Fejem kissé lejjebb hajtom, csak hogy a hajamat így ösztönözzem arra, hogy vállam elé kerüljön. Szórakozottan igazgatom el a mellkasomon a tincseket. Reméltem, hogy tetszeni fog neki és csak örülök, hogy valóban így is lett.
- Így kívánom - tekintek fel rá újra és fordulok vele együtt. Kezét így nem fogom meg, de ölelésében szívesen maradok. Megnyújtott lépteit tudom követni, jobbommal a szoknya anyagát fogom meg, nehogy véletlenül rálépjek a szegélyére, balesetekre nincs szükség ma este.
- Nocsak! És merre lesz az út? Vagy megtartasz a titokzatosság mezején? - fordítom felé a fejem szélesebb mosollyal. Bárhogy is legyen, megérkezünk végül a liftekhez, ahova ezúttal nem csak ketten szálunk be. A felvonó hátsó részében állunk meg, ujjaimat magam előtt kulcsolom össze, fejem annyira hajtom csak le, amikor tenyere lejjebb csúszik az derekamról, hogy szőke tincseim kellően eltakarják az arcomat. A korábban történtek emlékei még mindig finoman lüktetnek és ez az egyetlen, ártatlannak tetsző mozdulat képes ezt még intenzívebbé tenni.
Végül leérünk és az autóig csendben sétálunk, nem igazán szeretnék semmit sem mondani, a hangulatot semmivel sem szeretném megtörni. Hálás mosollyal viszonzom az ajtó kinyitásának a gesztusát, elhelyezkedem az anyósülésen. Ruhám szoknyarészét elrendezem az ölemben és egészen addig az anyaggal babrálok, amíg fel nem tűnik az ablakok elsötétítése. Halk hümmentéssel veszem tudomásul, de ennél többet nem reagálok a jelenségre. Érdeklődve figyelem az ablakon keresztül, hogy merre haladunk, hova kíván elvinni.
Minden alkalommal, amikor a combomra simul a keze, ruhám anyaga arrébb mozdul, egészen addig, amíg végül a kivágásnak köszönhetően fedetlen bőröm fel nem tűnik alóla. Gondolataim között egy lehetőség szökken szárba, de mire teljesen kiteljesedhetne megáll az autóval. Előbb az épület felé fordulok, majd szürkéim Shanre vezetem. Kérdő tekintettel nézek rá, mert nem vagyok biztos abban, azért jöttünk ide, hogy bemenjünk az épületbe.
- Valami egészen más jár a fejemben - bazsalygom az ajkam alatt, s kezemmel lábszárán simítok végig térdétől indulva, combján át egészen magasra. Az illendőség határain belül nem állok meg - tett róla, hogy senki se láthasson be -, cirógatva érintem meg a nadrágon keresztül. A derekát összefogó gombot - és az övet is, ha van - kioldom, hogy aztán befurakodhassannak alá kezem, így kényszerítve a zipzart, hogy egészen lecsússzon. Puha, de határozott mozdulatokkal simulnak köré ujjaim, a szándékom igazán egyszerű, kiszabadítani őt nadrágjából. Amennyiben hagy rá lehetőséget és teret is az egyébként nem olyan szűk járműben, úgy felé hajolok.
Ajkaim zártságába vonom őt és érzéki játékba hívom nem csak nyelvemmel, de ujjaimmal is egyaránt. Felveszem azt a tempót, amiről tudom, hogy élvezetesnek talál és azt meg is tartom. Ha nem jelzi, hogy idejekorán hagyjam el, akkor egészen a végsőkig célom elkísérni őt a vágyak mezején.

Tudja, hogy a kíváncsiságom milyen szinten kúszik be a bőröm alá, minden egyes alkalommal, amikor megtervez valamit és nem hajlandó még csak egy töredék információval sem szolgálni. Mindeközben különös izgalommal tölt el az, nem tudok semmit, sodródom azon az áron, amit ő gerjeszt és a kíváncsiságom lassan alakul át egyfajta jóleső, nyughatatlan feszültséggé.
Mint most is és részben emiatt alakul ki egy bizonyos gondolat a fejemben - és amiatt, ahogy az ujjaival vési fel az alakokat combom felületén -, minek nem tudok elég időt adni, ahhoz, hogy több legyen annál, mint ami: egy elképzelés. Mire megállunk légvételeim elmélyülnek, a vágy keltette feszültség ölemben kényelembe helyezi magát, mert egy ideig nem tervez máshova menni.
Kérdő tekintetemre felel, szavakkal! Előbb egy apró bólintással válaszolok, mint aki elhiszi, valóban azért is jöttünk, hogy bemenjünk a szórakozóhelyre. Meglenne a maga bája, ott elvegyülni, majd elvonulni a sötét folyosókon… De valami teljesen más gondolat cikáznak át elmémen, aminek ezúttal teret is akarok adni.
Hátamra simuló tenyerétől közelebb húzódom hozzá, amíg ujjaim ügyködésével egyértelműsítem, hogy mit kívánok elérni. Szinte segít abban, hátam ínjai megfeszüljenek, ahogy előrébb hajolok, noha ösztönzésre ezúttal sincs szükség és ő sem annak szánja. Jóleső érzés járja át egész lényemet, amikor hangját hallom, a feszültség bennem tovább nő, ülésemen fészkelődve. Ujjaival a tincseim közé túr és az ettől felkívánkozó vágytól terhes hang, rajta hal el.
A pillanat most csak érte van, szívesen vezetem végig bármeddig is kívánjon elmenni, de tagadhatatlan az is, belőlem mit vált ki, ahogy őt ízlelem. Kérésének mindenféle ellenkezés nélkül teszek eleget, sőt, talán pimasz módon tovább is megyek. Kínzónak szánó lassú ritmusra váltok, ahol legfőbb szerepet leginkább nyelvem játéka kapja. Érzékelem, miként az ülés hátrébb csúszik, elmélyült hangjának újra felcsendülését követően pedig elengedem. Combja mellett megtámaszkodva emelkedem fel, kipirult arcom árulkodhat mindarról, mennyire leltem kedvem az elmúlt pillanatokban.
- Igenis, Uram - búgom vágytól terhes hangon és ezzel egy időben mozdulok is. Előbb a saját ülésemen térdelek fel, majd innen vetem át lábam rajta keresztül, hogy szemben lehessek fele. Egyik kezemmel az ülés támláján támaszkodom meg, a másikkal a ruha ezernyi fodrát igazítom el, ne képezzen köztünk semmilyen akadályt. Valahogy most túl soknak érződik az anyag, túl gabalyodónak, amikor megvettem, nem ilyen volt! Mintha az utóbbi néhány másodpercben szaporodott volna meg, de túl sokáig gondot nem képez. Felé hajolva érzéki csókba hívom, szabad kezem nyakára, állára simul és egyre inkább lejjebb araszolva az ölében, de nem annyira, hogy pőreségét elérhessem. Elhajolok tőle, szinte kapkodom a levegőt, szívem a torkomban dobog, halkan tudok csak megszólalni, de nincs is szükség arra ennél magasabb színt üssek meg. - Mi a parancsa, hadnagy?