Atticus Gordon lakása

Végiggyűröm a pofámat. Serceg a jó néhány napos borosta a tenyerem alatt, jó ideje nem zavartatom már magam miatta. Minek tenném?
A fejem zúg, nem is kicsit, valószínűleg a tagnap letolt alkohol utóhatását élvezem, emlékeztetve ezzel arra, hogy már nem vagyok húsz éves. A nyakam valamelyes beállt, a bőrömön keresztül húzódó hegek és sérülések feszülnek, a combjaimban az izmok fáradtságról és izomlázról árulkodnak. A derekam és a csípőm is csak élesebben vési belém, korosodom, pedig hol vagyok még attól, hogy igazán belehúzzak, mintha valaha is telne arra, hogy klónt növesszek egyszer. Jó vicc. Egyébként sem kapálóznék utána, így meg aztán még perverz, fajtalan gondolataim között sem merül fel.
Mindegy.
Egy kávé jól jönne, a dohány meg még jobban. A szálat magam tekerem meg, a bláz pedig már lóg a számból azelőtt, hogy kievickélnék az ágyból. Felülök, két talpam padlót érinti, végignyomorgatom a tarkómat, előre buktatott fővel. Fáj a hátam, elfeküdhettem azt is, nyújtózás miatt egyenesedem ki. Felmérem, hogy pucér vagyok, mint aki most szabadult a zuhany alól. Összeráncolom a képemet, szó szerint elmélyülnek a már meglévő ráncok a szemeim körül és a homlokomon. Általában nem szokott érdekelni miben alszom vagy nem alszom, de nem rémlett, az éjjel egyáltalán eljutottam a zuhanyig. Akkor meg mi a fasznak vetkőztem le?!
Megszívom az orrom, az öngyújtót keresem, amiatt fordulok az ágyban, amikor feltűnik, egyáltalán nem vagyok egyedül.
A félig fedetlen test ismerős, még jó. A hajkorona is. Közelebb mászom, egyelőre nehézséget jelent összetenni az éjjel képeit, amik leginkább kivehetetlen örvényként basznak telibe, de jó alaposan. Lassan kúszik vissza mi történt az előtt a pont előtt, hogy a nadrágom a helyiség, azaz a kis méretű, egyterű lakás másik végében, a kanapén landolt volna, különös pár alkotva a női fehérneművel, rátekeredve.
Ha már itt vagyok, fogom a takarót és lehúzom róla. Látni akarom, ő is olyan anyaszült-e, mint jó magam. Óvatos vagyok, nem akarom felébreszteni, ha még esetleg alszik, de a bizonyosság fontos. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, nincs mese.
Megdobott szemöldökkel szemrevételezem a pucér testet és ha nem lógna a számból a dohány, akkor talán füttyentenék is egyet. Vagy azt azért mégse, nem célom felverni. Pláne, hogy az ágyamban való tartózkodása mondjuk úgy, nem a legelfogadottabb tevékenysége a társadalmunkban. Mondjuk inkább az én ágyamban fetrengjen, mint a férjében és nem, egyáltalán nem érdekel mennyi racionalitás sincs ebben a gondolatban.
Apropó racionalitás érzék, egy kávé rohadt jól esne és mivel eddig nem úgy tűnt nekem, hogy nagyon magához térne, max tévedek, kikászálódók az ágyból, hogy az ellentétes sarokba vonuljak, egy szál ádámkosztümben, elkészíteni azt a kávét. Meg megkeresni a gyújtómat. Kell ez a dohány jelenleg. Jobban, mint bármi más.