Hálószoba

A pattanásig feszíti a húrt, nyakamon talál magának elfoglaltságot. Immáron már csak suttogni vagyok képes neki, de így is elég közel vagyok hozzá ahhoz, minden szavamat érthetően hallhassa. Tisztán is talán, de többször fullad el, mint azt eredetileg terveztem volna.
Csókjában elmerülve tudom, hogy képtelen leszek tovább illendően viselkedni és ebben a tekintetben egyikünk sem szeretne semmit sem közszemlére tenni. Egymás utáni vágyódásunk csak és kizárólag ránk tartozik, a mi privát dolgunk.
Győzködni nem kell, visszaülök egy pillanatra a helyemre, amíg eligazítom a szoknyám alsó részét, fülem mellett túrok a hajamba, rázom meg annyira, hogy vállamon keresztül takarást biztosítson. Nem csak az áttetsző ruhaanyagnak, de az arcomnak is.
Követem őt, felállok az asztaltól, mellette lépkedve hagyjuk el a helységet. A poharam fele ott maradt az asztalon, ritkán hagyok ott bármit, ételt, vagy italt, de jelen pillanatban túlságosan is lekötötte mással a figyelmem, hogy érdekeljen ennek a ténye. Úgy teszek, mint aki a lépteire figyel oda, nehogy rálépjen a hosszúra szabott ruha szélére, de valójában félig lehajtott fejemmel és az arcomba lógó hajammal rejtem el a nyilvánosság elől, milyen hatással is volt az elmúlt néhány perc férjem ölében.
Hozzá hasonlóan, hazafelé úton nem szólalok meg, hagyom, hogy a köztünk megbúvó kellemes feszültség ott zsizseregjen, ígéretét nyújtsa olyannak, amire mindketten vágyunk. Valahogy még sosem érződött ilyen hosszúnak a hazaút, vagy csak nem tűnt fel, mennyire messze lakunk. Szórakozott mosollyal tekintek ki az ablakon, gondolatok mezején élve át minden egyes pillanatát a ma estének.
A háznál megállunk, de nem szállok ki, ebben ő nyújt nekem segítséget, amit készségesen fogadok el. Szeretem, hogy ilyen figyelmes ezekre a gesztusokra… pedig sosem kértem tőle. Egyelőre mégsem jutunk tovább az autónál, ajkaim rabolja és mire mozdulhatnék, hogy derekánál öleljem át újra, elenged. Kezemet fogja meg és néhány lépést követően már a házban is vagyunk.
- Mindjárt jövök, megnézem mindenki a helyén van-e – mosolygom rá. Amennyire egyedül akarok lenni vele, épp annyira foglalkoztat az – ha nem jobban –, hogy a ház aprajai hol vannak és milyen állapotban.
Előbb a lányokat nézem meg, az ajtajukat épphogy kitárom, bekukkantok rajta. Természetesen ébren vannak, de már pizsamában. Gyorsan lecsekkoljuk egymást: itthon minden rendben volt, az öccsük már alszik – legalább egy fél órája, ahogy azt is közlik –, mi is jól éreztük magunkat. Megkérem őket ne maradjanak sokáig és magukra is hagyom őket.
Daltonhoz hosszabb kitérőt teszek, ajtajában a cipőimet leveszem és halkan osonok be a kiságya mellé. Néhány hosszúra nyúló másodperc erejéig elnézem alvó fiam alakját. Haját ujjaim hegyével seprem arrébb a homlokából, álmában ne csiklandozza. Ujjaim begyére hintek csókot és ezt nyomom puha orcájára, így kívánok neki szép álmokat. Tovább nem maradok vele – pedig akár egész éjszaka eltudnám nézni – és amilyen halkan látogattam meg, pont úgy távozok is. Az ajtót halkan zárom be magam után. Cipőimet a kezembe veszem, azokkal együtt térek a hálónkba.
Lehajolok, hogy a topánokat az ajtó mellé tegyem le és mire felegyenesedem férjem is közelebb lép hozzám. Az ajtót behúzom magunk mögött és amint teljes valójában előttem van, lábujjhegyre emelkedve fogadom a csókját, így a cipők nélkül jóval alacsonyabb vagyok tőle. Tarkójában kapaszkodom meg és amennyire csak helyem engedi, hozzásimulok.
- A ruháim méltatlan méltányolásánál – levegőt kellene vennem, amikor elfogy és annak cseréje végett marad abba ajkaink ostroma és én mégis beszédre használom azt az időt. Kacér mosolyra húzom ajkaimat. - És az óhajaidnál – egy lépést teszek hátra, ujjaimat a lágy anyag alá csúsztatom a vállamnál, hogy ráérős mozdulattal húzzam végig a karomon, azzal a szándékkal, hogy levegyem.