Daphne Galanis

Daphne már egész kiskorában kitűnt a társai közül, mert pontosan tudta, hogy mit akar és azt hogyan érje el. Talpraesett és igazán kitartó személyisége már az első éveiben megmutatkozott. Habár nem volt egyszerű gyereknek lennie, mégis mindenben meglátta a szépet. A napnyugtában amit a ki szobájuk ablakából nézett, a barátaiban, akikkel minden hétvégén együtt játszottak. Az élet nem volt túlságosan kegyes vele, édesanyja hosszú éveken keresztül egyedül nevelte őt, legtöbbször alkalmi munkákból tartva fenn a családot. Már nagyon korán, hét évesen segített az anyukájának a munkában, esténként a garzonlakásuk magányában együtt varrt és mosott vele, ezzel is növelve a bevételt. Sokat töprengett azon, hogy milyen lehet az élet Atlason, hogy élhetnek azok az emberek, akiknek az anyja a ruhákat mosta és vasalta. Álmodozó jellem, mondhatni kicsit mindig két lábbal a föld fölött járt, habár az élet gondoskodott arról, hogy megtanuljon reálisan látni dolgokat. Nagyon hamar megtanulta, hogy az élet kegyetlen, hogy senkiben nem bízhat saját magán kívül, mert az embereket nem érdekli a sorsa. Mivel anyja egyedül nevelte, apa nélkül, már születése napján megpecsételték a fattyú névvel és ezt a kirekesztő becézést addig magán viselte, amíg tizenhat évesen be nem állt a Hetairak közé, hogy kitanulja a szakmájukat és végre maga mögött hagyja a nyomort. Legalábbis ez volt a fedősztori, de az igazság ennél sokkal fájóbb. Alig volt tizenöt, amikor az anyja elmesélte neki a fogantatása történetét, mesélt neki az apjáról, a szenátorrol, aki   kegyetlenül tönkretette az életüket két nap leforgása alatt. Attól a perctől gyűlölte őt. Azt, hogy ő jómódban éldegél, hazudozva a külvilágnak, míg az anyja éjt nappalá téve dolgozott a megélhetésükért. Úgy gondolta, hogy minden járna neki, ami a férfi gyerekeinek is, és bosszút esküdött ellene.
Kitartó munkával és elkötelezettséggel nagyon hamar beilleszkedett a Haetairák közé és nemsokára élen járt a tanulásban és a fejlődésben. Három hangszeren, csellón, hegedűn és zongorán tanult eg játszani, énektudását az anyukájától örökölte, bizonyos körökben Pacsirtának nevezik. Minden érdekelte amit tanulni lehetett, intelktuális tudásszomja szinte kiapadhatatlan. Szereti az életet amit kiharcolt és amiért keményen megdolgzott. Végre méltó figyelem jár neki, amire mindig is vágyott. Szeret tündökölni, a középpontban lenni. Szereti, ha bókokkal halmozzák el. Naivnak tetteti magát, nagyon okos és ravasz, minden lépését előre megtervezi. Kedves és humoros, de ha a helyzet megkívánja kellő komolysággal áll a dolgokhoz. A társaság üde színfoltja.
Hirtelen haragú, de nagyon hamar elszáll a harag, hosszútávon nem tud haragot tartani, kivéve ha az apjáról van szó. Bosszúja nem csillapodott, pusztán ő lett komolyabb és jóval megfontoltabb, tudja, hogy nem ronthat ajtóstól a házba. Szereti az ékszereket és a kellemesen édes parfümöket. Mai napig imádja a napnyugtát, kedvenc elfoglaltsága amikor egyedül van a festés. Kedvenc színe a vörös, szerinte kiemeli  ez a szín bőrének fehérségét. Szőke hajával és kék szemivel néha igazán hasonlít egy angyalra. Már ha létezik ilyesmi egyáltalán.

Soha nem gondolta volna, hogy rátalál a szerelem, hogy lesz valaki, a legrosszabb időkben is képes mosolyt csalni az arcára. Nem tervezte, egyáltalán nem akart érzelmileg közel kerülni senkihez, de Enzo elérte nála, hogy minden racionalitását elveszítve szerelmes legyen. Érdek kapcsolatnak indult, szerette volna kihasználni a férfit, hogy általa közelebb  kerüljön a szenátorhoz, de nagyon hamar világossá vált számára, hogy nem képes kihasználni őt. Minden racionalitást felülmúlja az érzés ami hatalmába keríti Enzo egyetlen pillantásától, mindent sutba vetne csak még egy ölelésért. Tudja, hogy a tűzzel játszik, de van annyira vakmerő, hogy ne érdekelje és annyira önző, hogy ne engedje el őt.



Megigazítom a ruhámat a tükörben mielőtt újra kilépnék a társaság közé. Egy újabb unalmas, rongyrázós parti, ahol szinte már kötelező a jelenlétem. Az elmúlt években megdolgoztam azért, hogy kivívjam magamnak a tiszteletet és megbecsülést, de lelkem mélyén még mindig ugyanaz a sebezhető lány vagyok, akit a bosszú hajtott idáig jó pár évvel ezelőtt. Nem felejtettem el, hogy mi a célom, ahogyan azt sem, hogy ígéretet tettem az anyámnak. Csak tartok egy kis szünetet a megvalósításában, mert rájöttem, hogy nem is annyira egyszerű, mint azt naivan gondoltam. Azt hiszem ideje beismernem, hogy egy kicsit elkényelmesedtem. Olyan sok mindent kaptam ettől a várostól, ezektől az emberektől, amiről álmodni sem mertem, egyszerűen nem tehetem meg, hogy újra eldobom magamtól. Felelősséggel tartozom magamért.
- Áh, hát itt vagy kedvesem lépem oda hozzám a mai esti megrendelőm Cooper őrmester. Amióta váratlan hirtelenséggel elhunyt a neje sokkal többször veszi igénybe a szolgálataimat, amit én egyáltalán nem bánok. Kedvelem az idős, csúnyán kopaszodó urat, habár elég sajátos a humora, nagyon udvarias és mindig duplán fizet. Azt hiszem szegény igazán magányos lehet. Gyerekei nincsenek, a neje már nem él, és a katonaság sem tart már annyira igényt rá, mint fiatalabb korában.
- Hol is tartottam? nyújt kezembe egy pohár pezsgőt miközben a terasz felé sétálunk egy kis friss levegőt juttatni tüdőnkbe.
- Azt hiszem, hogy valamit a katona kórházakról meséltél... mosolygok rá miközben szabad kezemmel belekarolok. Ennél sokkal jobban szoktam figyelni, de most kicsit elkalandoztak a gondolataim. Fejben már egészen máshol járok, az estére lebeszélt találkozónk körül forognak a gondolataim. Alig várom már, hogy találkozzunk. Az elmúlt napok gyötrő magánnyal teltek el, minden egyes pillanatban egyre jobban hiányzott. Rámosolygok a partneremre és bólintok, mintha érdekelne, hogy mit beszél. Lelki szemeim előtt már látom Enzo arcát, tekintetem fürkésző íriszeiben teljesen elveszek. Érzem orromba kúszni illatát, szinte ajkainak érintését is érzem a bőrömön. Beleborzongok már a gondolatába is annak, hogy ma újra érinthetem és érezhetem. Hosszú napok óta végre újra az enyém. Birtokolhatom és kisajátíthat. A hét minden napján ezt akarom, őt magam mellett tudni, titkok nélkül szeretni. Tudom, hogy ez soha nem valósulhat meg, mégis minden porcikámmal csak erre vágyom. Őrá. Minden pillanatban. Visszahelyezem az üres poharat a tálcára, mielőtt azonban magamhoz vehetnék egy másikat, az őrmester végigsimít köpcös ujjaival az arcomon.
- Minden rendben? Nem tűnsz önmagadnak.
- Minden rendben, kérlek ne aggódj, csak egy kis migrén. Semmiség! Menjünk táncolni! nyújtom felé a kezem, amit egy megkönnyebbült mosoly kíséretében ragad meg és vezet a táncoló párok mellé. Átöleli a derekam, én pedig hozzá simulok, éppen annyira, amit még az illendőség megenged, hogy a keringő ritmusaira együtt suhanjunk a prketten. Táncolni azt még ebben a korban is tud meg kell hagyni.
- Mondtam már, hogy mennyire jól áll neked ez a ruha? széles mosollyal az arcomon köszönöm meg a bókot, de az igazság az, hogy ez a ruha ma nem neki szól. Azt akarom, hogy amikor találkozunk Enzoval megbabonázzam, hogy képtelen legyen visszafogni magát. Meg akarjon érinteni, letépni a ruhám. Úgy akarjon, mint eddig még senkit. Mindent meg akarok adni neki amire szüksége lehet. Még két kört táncoltunk, és elfogadtam egy pohár pezsgőt illendőségből, mielőtt a fejfájásomra hivatkozva magára hagytam Coopert. Már így is késében vagyok, amíg elérem kicsiny lakásunkat Enzonak bőven lesz ideje megérkezni. Elfoglalom helyem a járműben, kezemmel legyezgetve az arcomat, miközben a helyszín egyre kissebbé zsugorodik mögöttünk. Nemsokára végre láthatom azt, akire egészen eddig gondoltam. Üzenek neki egy rövid üzenettel, hogy elindultam, remélem már vár rám és abban is bízom hogy számára is öröm lesz a viszontlátás.

Ezúton köszöntünk a fórumon, immáron nyugodtan foglald el a helyed Thilia világában. A lapoddal kapcsolatban mindent rendben találtunk, kérünk, hogy először foglalj avatart és intézd el az egyéb, játékba kezdéshez szükséges adminisztrációt.